Mit gondoltok a Duálpárotokról?
Vártok rá, vagy úgy érzitek megtaláltátok?
Vagy ha még vártok rá, bíztok benne, hogy egy nap talán az utcán sétálva felismeritek Őt?
Merre és hogyan találhatjuk meg a Duálpárunkat, Lélektársunkat?

Miért van az, hogy emberek, mint döntő bírák, élesen, ellenkezést nem tűrve bírálatot, ítéletet mondanak emberekről?
Számomra ez érthetetlen.
A gyárban is látom, 1-2 ember "ki van szemelve" és akkor mindig ők vannak szapulva, mert nem jól dolgozik, meg hülye, meg stb. Olyan ez, mint mikor Anyám csirke óljában sok csirke volt összezárva, és össze-vissza kaszaboltak a többiek 1-2 csirkét a csőrükkel.

Mindannyiunkban él egy gyermeki Én, aki szeretetre, elfogadásra vágyik, aki játszani akar, aki rácsodálkozik a világra, aki képes elfogadni az újdonságokat a maguk valójában, aki szeretettel vegyes kíváncsisággal fordul oda mindenhez és mindenkihez.
Vagyis így tenne, ha gyermekkorunkban nem értek volna olyan sérülések, melyek annak idején nem lettek helyreigazítva, szülői szeretettel megoldva, szülői simogatással, puszival „meggyógyítva”.

Már korábbi álmaimnál is gyanús volt, de a ma éjszakai álmaim végképp elbizonytalanítottak. Ki teremti az álmot? Biztos, hogy én álmodok?

Eddig én is azt a nézetet vallottam, amit a legtöbb lelki irányzat tanít, mégpedig hogy az álmaink során a saját tudatalattinkból vetítjük ki a történetet és a szereplőket, így gyakorlatilag önmagunk nem ismert részeiből kreáljuk az álom cselekményét.