Vacilláltam, hogy írjak-e, de talán a bennem zajló dolgokkal magamra világítok annyira, hogy tudtok nekem további tanácsot adni.
Tegnap este mikor elolvastam amiket írtatok, már nem volt erőm válaszolni, de belül valahogy úgy felpörgettem magam, hogy nem is értettem az okát. Olyan voltam belül mint egy hisztis gyerek, aki legszívesebben a földhöz vágná magát. Mára ez már teljesen lecsengett (újra olvasva a tanácsokat is), de úgy éreztem, lehet értelme leírnom, hogy mi zajlott bennem.

Azt már megfigyeltem magamon, hogy titkon mindig abban reménykedek, hogy kapok végre olyan tanácsot is, ami nem kizárólag meditációval oldható meg...
Kb. 4 éve kezdtem el kóstolgatni az önismeretet, meditációkat Sanyi (azt hiszem) 1 éves tanfolyamán.
Életem egyik legjobb döntése (és mellesleg megérzése ;) volt elmenni rá. Valahogy visszatekintve úgy érzem, hogy azóta élem igazán az életem, azóta vagyok egyre inkább önmagam, tudatában önmagamnak, akkor kezdtem el más szemmel látni a világot.

Nem voltak bennem hatalmas falak a meditációval kapcsolatban, az elmélyülés már akkor gyorsan ment, (persze azt is mindig érzetem, hogy csoportban minden valahogy hatékonyabb). Szép lassan vettük az egyre bonyolultabb meditációkat, hol "sikerrel" éltem meg őket, hol kevésbé. Valószínűleg nem mindenre voltam elég nyitott.

Aztán a tanfolyam után volt egy időszak, amikor teljesen megállt bennem valami, nem ment, egyre jobban rágörcsöltem, és már nem volt kedvem leülni, mert kudarcként éltem meg, mert nem jött ki belőle semmi.
Mivel felléptek olyan problémák, amiket meg akartam oldani, de egyedül nem ment, akkor mentem el egy szimbólum terápiának nevezett, gyakorlatilag ugyanúgy meditációs állapotban végzett terápiára. A terapeuta segítségével szerintem rengeteg minden oldódott bennem, kiderültek dolgok, ott nem volt bennem gátoltság, a képek mindig áramlottak. (a terapeuta és a kliens közti kapcsolat, bizalom, több mint egy szimpla vezetett meditáció)

Aztán elköltöztünk Magyarországról, ismét egyedül kellett tovább lépnem. Mikor nagyon nem ment a célzott, probléma megoldó meditáció, elkezdtem "szimpla" elcsendesedéses meditációkat gyakorolni. Hiszem, hogy az is jó út, de valahogy úgy éreztem, hogy célirányosabban szeretnék megközelíteni dolgokat. Talán türelmetlen voltam...:(

Mostanában váltakozik, van hogy újra lendületet kapok és próbálom elvárásoktól mentesen megélni a meditációban megélteket. Máskor újra jön a kudarc érzés, és ilyenkor pl. mint az utóbbi napokban is, ráállok egy dologra, hátha az ismétlés szükséges az "eredményhez". Szóval most pl. napok óta az önelfogadás meditációt gyakorlom... azért is mert ez tűnik legaktuálisabbnak.

Úgy érzem, hogy nem csak a világképem változott az elmúlt 4 év alatt, hanem én magam is. (A tükör-elv rengeteget segít.) Képes voltam meglépni olyan dolgokat, amit szimpla józan ésszel nem mertem volna. Képes voltam alkalmazkodni helyzetekhez, amiről azt hittem, soha nem megy majd, és érzem, hogy én is változtam.
De nem áll össze, hogy ebben vajon mennyi szerepe volt ezeknek a "sikertelennek" megélt meditációknak. Ha visszatekintek, nem emlékszem olyan meditációra, amikor magában a meditációban kaptam volna választ, vagy ott éltem volna meg a fordulópontot. De lehet, hogy téves elvárásaim vannak, és idővel hozzák meg a változást. Mit gondoltok erről?
Ha visszatekintek egyetlen olyan meditáció jut eszembe, ami számomra különösen emlékezetes volt és egy egység élményt kaptam általa Istennel. Ettől eltekintve olyanok voltak a meditációk, mintha gyakorolgatnám a módszert, jönnének kisebb válaszok, de általában nem a meditációval célzott "megoldás-darabok".

Tudom, hogy valamit én csinálok rosszul, mert biztos vagyok benne, hogy a meditáció egy biztos módszer. Lehet, hogy téves elvárásaim vannak? Vagy nem vagyok elég nyitott és azzal kéne jó ideig csak foglalkoznom? Sokszor meg nem tudom mihez nyúljak a sok-sok elérhető meditáció közül... Nincs bajom azzal, hogy jönnek a problémák, de ez a tehetetlenség olyan, mintha a módszert vették volna ki a kezemből, hogy megoldjam a problémákat....:(

Előre is köszönök minden választ, Virág

Miben adsz neki igazat?

Kirsikka, köszi a véleményt. Ahogy elolvastam amit írtál, valahogy annyira kereknek tűnt, hogy engem meggyőztél.
Teljesen olyan, mintha Sanyi mondta volna.;)

Már csak gondolkozni kell, mielőtt megszólal az ember.:)

Biztos van dolgom vele, de inkább a nyomulósság ellentétével. Amit elsőre közvetít a dolog az az, hogy nem merek konfrontálódni. Ezzel tisztában vagyok. De itt tényleg ott volt mellett az is, hogy kell-e egyáltalán ilyen esetben...