Ezen is gondolkoztam már, hogy talán lusta vagyok és azért táblázom be magam, nehogy kiderüljön?? ;)
Még nem kaptam rá igenlő választ magamtól, de előfordulhat.

De ha jobban belegondolok, a lustaság csak a nem szeretett dolgokra vonatkozna, nem? Amit tök szívesen csinál az ember, ahhoz nem szokott lusta lenni, vagy igen? Az én esetemben jöhet az, hogy már átalakítottam őket kötelességgé, de nálad hogy van ez?

Mindhárman olyan jókat írtatok.:)
Amit te írsz Éva, az nekem az állandó kötelességtudatommal való harc, illetve a betáblázottság, amit csak magamnak csinálok...

Erről már írtam egy külön blogot is. Hogy képes vagyok olyan dolgokat úgy betáblázni magamnak, amiket én választok, szeretnék csinálni, de miután betábláztam, már kötelesség árnyékában tündökölnek... és már nem is olyan vonzóak. Tiszta őrület, mert én csinálom magamnak, de nem bírok leállni róla. Lehetne egy csomó kedvtelésből eltöltött dolog, de átalakítom őket kötelességekké.
Talán ez is egy kulcs lesz a megoldáshoz...

Fúúúú, köszönöm.:)

Oknak biztosan lennie kell, hiszen semmi nem véletlenül történik.

Persze ha személy szerint érinti az embert, akkor az érzelmek miatt, szinte nem is kíváncsi az ember az okra, csak egy kegyetlenséget érez benne. Hiába van egy ok, még ha azt be is bizonyítaná valaki utólag, nem biztos, hogy könnyebb lenne elfogadni a szeretett személy hiányát. Legalábbis ha beleképzelem magam a szituációba, valószínűleg így éreznék.

Én hasonlóan érzek, mint Kriszti. Nekem inkább az itt maradottak jutnak eszembe, nem azok, akik elmentek. Sőt ha már a halálesetek eszembe jutnak, egy rákos, lassú halál nekem szívfacsaróbb, mint egy baleset, vagy hirtelen eltávozás.

A ceremóniától és a ténytől, hogy nekünk kell a központban lennem egész nap, eléggé irtóztam..

de végül valahogy nem is így történt. A szertartáson, mikor bevonultam, én kizárólag a férjemet láttam, nem tudtam senkire fókuszálni, a ceremónia alatt szintén, igazából azzal küzdöttem, hogy fel tudjam olvasni az általam megírt fogadalmat..:)
Nem éreztem úgy, hogy jelentősége lenne, hogy mindenki ránk figyel (mint ahogy nem is vágytam erre előtte), inkább az volt a lényeg, hogy megoszthatjuk azokkal, akiket szeretünk, mert tényleg csak azok voltak ott, akik nekünk nagyon fontosak, semmi "illik meghívni" dolog...

A vacsoráról pedig egymástól függetlenül az volt a véleményünk a férjemmel, hogy nem is rólunk szólt, hanem velünk együtt szólt a buli.;)

de a ruha, bármennyire is külsőség csupán, fontos volt... tény, hogy szerettem volna egy nap nagyon szép lenni (és ebben igaza van Krisztinek, hogy jó lenne a mindennapokban is átélni ezt, és talán kisebb mértékben már megy is néha ;)