Mindenféle | Önmegvalósítás.hu

Mindenféle

Nem ennek indult a blog, de időközben rájöttem a válaszra. Amikor úgy érzi az ember, hirtelen minden nagyon nehéz, sok ijesztő dolgot lát, akkor hajlamos először azt hinni, hogy fennáll a veszély, hogy összeomlik. Látok ilyet a környezetemben, ezért gondolkodtam ezen, és meg is kaptam a választ: CÉL. Van, amikor annyira egyedül érzi magát, mert mondjuk a családtól mentálisan nem kap sok erőt, és nem nagyon van társa, barátoknak kevés az ideje stbstb, és még sorolhatnám, hogy könnyebben megijed egyéb nehézségekből is.

Szépfiúm egy céges rendezvényen van ma este, úgyhogy éljen a szabad estém. Úgy döntöttem az esti vacsorám egy körte lesz. Miközben egy tányért vettem elő a szekrényből, hogy az esti körtémet rádaraboljam eszembe jutott az én Szépfiúm.

A körtét ő vette a vasárnapi piacon és este, a buli után hozzám fog hazajönni és átjárt a „szeretem Őt” érzés. Gondoltam írok neki egy üzenetet, hogy szeretem. Aztán lebeszéltem magam róla, mert arra gondoltam, hogy céges bulin van, szórakozik, beszélget…gondoltam nem zavarom azzal, hogy épp rá gondolok és szeretem Őt.

Kényszerbetegségre utaló jeleket látok magamon. Kézről valami oda nem illő (rossz energia) lefújása, lerázása, tárgyak többszöri megérintése, számolgatás. Kineziológusnál is voltam már, arra tippelünk, hogy lehet hogy a szellemvilággal való kapcsolatomat akarom ezzel kivédeni, mintegy lerázni őket magamról, és érintgetéssel földelni magamat, hogy ne lássam őket. Van valakinek ilyen irányú tapasztalata?

Én sokáig azt hittem ismerem magam és egész jól rálátok a mozgatórugóimra. 35 felé kezdett gyanús lenni, hogy amit hiszek magamról (legyen az rossz vagy jó) nem igazán tükrözi az életem eseményeit.
Barátaim javaslatára beneveztem egy önismereti tanfolyamra, ahol úgy éreztem magam, mint a Shrek ogre és a hagyma esete: szép lassan lehántottam magamról a héjakat, egyre mélyebbre láttam, és ami a legjobb, hogy fel tudtam oldani a hiteimet, meggyőződéseimet, amelyek akadályozóak a céljaim elérésében.

Néha ebédidőben elmegyek a közeli templomba. A templom kertjében eszek egy szendvicset, aztán a templomban meditálok egyet. A templom tövében le lehet ülni, szendvicset ettem és a morzsával etettem a galambokat. Figyeltem a galambokat. Mennyire mernek közel jönni hozzám. Nagyon féltek. Természetesen a morzsa is fontos volt nekik, de amint a csőrükbe vették, már ugrándoztak is messzebbre tőlem. Felmerült bennem a gondolat, hogy miért félnek tőlem, hisz jó ember vagyok, én nem tudnám őket bántani. Miért nem érzik rajtam a jóságot, miért nem mernek közelebb jönni.

"Success is not final, failure is not fatal: it is the courage to continue that counts."

Ezt Winston Churchill mondta, akiről sok jót és rosszat mondanak az emberek, történészek, filozófusok. Én nem értek hozzá, de ez a mondata... Benne van az egész szellemi tanítás az életről.

Hogy vannak itt Mennyek és Poklok, ez sorsszerű, de egyik sem vagyunk mi, magunk. Mi az erő vagyunk, mely mindezeket tapasztalja, és tudja, semmi sem állandó ebben a világban, hacsaknem a szívünk bátorsága, amely meri átélni mindezt és újra és újra útra lelni benne.

queue1.jpg

Jelenleg Vietnámban élünk, így a kulturális különbségek sokszor adnak alkalmat az elfogadás fejlesztésére (kisebb-nagyobb sikerrel), önismereti megfigyelésekre...

Ezt a bejegyzést egy Vietnámban élő külföldi nő, kérdőívben adott vicces válasza ihlette.
"Mi nevettet meg Vietnámban?"- kérdésre a következő volt a válasza:
"Soha nem fogom megérteni, hogy a nyilvános csók/puszi rosszallást vált ki, míg vizelni bárhol lehet!"

És ebből már jönnek a kérdések, hogy miért nem szeretik kimutatni az érzéseiket?

Mindannyian, akik spiritualitás, ezotéria, metafizikai iránt érdeklődünk, tudjuk, hogy a szellemiségünk, lelkünk nem tűnik el a testünk halálával, hogy ez a finomabb, láthatatlan - mondjuk úgy - létsík folyamatos. Jöttünk valahonnan, valamiből és egy részünk mintha már ősidők óta létezne, és tovább él - jóval tovább egy emberöltőnél, örökké, mint a folyton táguló világegyetem.

Hogyan tágulhat az, amit végtelennek képzelünk?

Nem akarok semmit, szerintem az akarás eltávolítja az embert Istentől. Gondolkodom, jár az agyam ezerrel. De hát ha Isten így hozott létre minket, hogy tudjunk akarni, akkor nem baj az ha akarok valamit. Ámbár az önmegvalósítás célja a vágytalanság az akaratlanság a cselekvéstelenséget célozza (Wei Wu Wei), mégis úgy tűnik, hogy ennek az állapotnak az eléréséhez igen sokat kell akarnunk, és akaratlagosan elhárítani az akadályainkat az üdvös állapot elérése elől…

Ha tehát az akarás nem ütközik erkölcsi akadályba, akkor nosza akarjunk valamit.

Tizennégy évvel ezelőtt, mikor befejeztem az iskolát, úgy éreztem, hogy végre elmenekülhetek otthonról, otthagyhatom apámat, a szenvedést, a nyomort, és megalapozhatom az én nagyon tuti életemet, ami csodás lesz. Teltek az évek, de csak nem jött a nagy kitörés. Gürcöltem kevés pénzért, és szenvedtem, hogy ezt meg azt kéne, de nem lehet. De ha több pénz jött, az se volt elég, mindig találtam valamit, ami miatt nem éreztem jól magam. Mindig többet, jobbat akartam.

The Endless Ride.jpg

Két téma is megfogalmazódott bennem hajnalban, az egyik a zene és az ember kapcsolatáról szól. A másikat majd egy másik blogban, mert úgy sem hagy békén. :)

Mennyire éltető elemünk a zene ? Előhoz-e belőletek valami pluszt, lehet ez akár negatív, akár pozitív dolog.

A kineziológiáról, annak hatásáról, céljáról beszélgethetünk.

A memória központi szerepe:
Tudunk beszélni,mert emlékszünk rá,hogyan kell.Emlékszünk a világra és a világban létező rengeteg tárgyra ,élőlényre,fogalomra,jelenségre,akármire .

Ezáltal tudunk rajtuk gondolkodni.

Sőt.

A memóriánkban létezik a világ: ha most elfelejtenék mindent,csak a szoba létezne számomra,ahol vagyok.

Az emlékeimben léteznek az emberek,akiket ismerek,de egyáltalán minden.

Sőt.

Az emlékeimben létezem én magam is: emlékszem a múltamra,az életemre,a nevemre,a tulajdonságaimra,bármire.

Titkon minden nő arra vágyik,hogy jó anya, jó feleség és sikeres, kiegyensúlyozott, boldog nő legyen.
Ma arra keresem a választ, hogy mitől és hogyan lesz valaki valóban ilyen?
Ti mit tesztek mindezért, eláruljátok nekem?

És a párotok, vagy a gyerekek hogyan értékelik mindezt? Ha valamivel nem értenek egyet, hogyan adják a tudtotokra? Számít ehhez, hogy ki viseli a nadrágot a családban? És az, hogy a pénzügyeket ki intézi, a kasszát ki kezeli?
Hogyan lehet ma jól szervezni a háztartást, rendezni a gyerekeket, ápolni a párkapcsolatot és helytállni a munkában egyszerre?