Nekem azok a kritikák nem esnek rosszul, amikről érzem, hogy szeretetből jönnek és jó szándékból. Viszont, amikor ilyen kritikát fogalmaz az ember, valamit mindig hozzá érdemes tenni, hogy miért becsüli az ember az illetőt, szóval ez és ez nagyon jó, de ezt talán jobb lenne még máshogy, mert akkor félre lehet érteni, hogy esetleg a másik személyével van baja, és nem egy viselkedéssel/gondolattal. Érni szokott egy másikfajta kritika is, ami nem a személyemnek szól, hanem például politikai nézetemnek. Az meg egyáltalán nem bántja az egómat, mert nem nekem szól, hanem általában a félreismert nézeteimnek. Ezen mosolygok, és szeretettel megbeszélem az illetővel a dolgokat, ha szeretné, de soha nem sértődök meg.
Ami rosszul esik, az az igazságtalan kritika, az előítélet-kritika, amikor például a szobatársam nekem esett, hogy én biztos ezt gondolom és ilyen és olyan leszek majd tőle, és ezt mind felsőbbrendűség-érzettel. Attól a hideg is kirázott, (nem az egómat bántotta, hiszen nem volt igaza, maga a konfliktus fáj), bár átgondoltam, igaza lehetett-e, és nagyon nem volt. Szobatársam előítéletessége bennem elfordulást váltott ki, és többek között ez is hozott néhány konfliktust, de aztán, mivel ő is törekedett a fejlődésre, és megértésre, és én is, most már szent a béke.:)
Én általában akkor szoktam kritikát mondani, ha védekezésből teszem. Amúgy nem szoktam ítélkezni más esetekben, vagyis persze meg tudom mondani, hogy ez vagy az nem tetszik valaki viselkedésében, de ha az energiámat nem szívja vagy nem valaki mást kell megvédeni, akkor hagyom, majd rájön a dolgokra. De például apukámmal szemben (ő legtöbbször energiavámpír), nem lehet kritikák nélkül lerázni sokszor, sokszor csak úgy tudom kiküldeni a szobámból, hogy hagyjon már békén, már másképp nem érti, és magyarázza a sok negatív dolgot, olyan stílusban, mintha örülne, hogy van valami rossz, amin lehet sopánkodni, és általában csak ilyen dolgokat. Úgy, hogy a másikat nem hallgatja meg, de ha már ordítok is esetleg, lenyugszik és kimegy. Na ez a védekező-kritika. Hazaszeretetből, szintén védelemből kritizálom a politikusok viselkedését is. Ahogy belegondolok, másfajta kritikát, esetleg ítélkezést nem igazán szoktam.

Szerintem minden rossz, ami a másik lélek akarata ellenére történik. A lélekelszívás egyfajta bezárása a másiknak. Vagy lehet csak én látom így, mert nem örülnék neki, ha valaki kiszívná a lelkem. Tiltakoznék, mint minden kényszerítés ellen. A levadászást, természetellenes erőszakot meg minden valószínűséggel átéltem előző életemben, az érzések szerint, és senkinek nem kívánom.
Anyukám épp most olvassa az Alkonyat-saga 4. részét, és meséli itt nekem, pont most, ugye az vámpíros, és pont van benne arról szó, hogy hogyan lehet uralkodni ösztönök felett, amik árthatnak. Ez mese, de érdekes téma ez. :) Szerintem ha uralunk ilyen ösztönt, akkor azzal csak tápláljuk a lelkünket, szeretetenergiát szívunk és nem másnak a lelkét/vérét. :) Amúgy szerintem mindenki volt már olyan helyzetben, hogy le kellett győznie valamilyen ösztönt, hogy ne ártson másoknak.

Nekem a fájdalom általában véve azt szokta tanítani, hogy megtanulom még jobban értékelni az igazi értékeket, még inkább tudatába kerülni annak, hogy mik azok. Vagy arra hívják fel a figyelmem, ha hibázok valamit.

Én erre azt mondanám, hogy tudtommal igen. De lehet, hogy vannak olyan dolgok, amiket elkövetek, és nem vagyok tudatában, hogy az nem becsületes, nem őszinte. Szóval az élet minden területét, minden gondolatot meg kell vizsgálni, hogy van-e benne igazságtalanság, hazugság, szóval olyat, amire lehet mondani, hogy nem becsületes úgy.