Kedves Anita! Én is azt tapasztaltam, nem számít a kor, sőt volt, hogy jobban megértettem magam idősebbekkel, mint saját korosztályba tartozókkal, de volt persze fordítva is. Ez szerintem azért van, mert a lélek nem annyi idős, pontosabban nem annyira tapasztalt, amit a számok meg tudnának mutatni. Lehet, hogy egy gyereknek tapasztaltabb, idősebb a lelke, mert lehet, hogy több élete volt már, mint egy korban idősebbnek. Én nem egyszer láttam ilyet, hogy a gyerek bölcsességben túlszárnyalta a szüleit. Sőt saját életemben is észrevettem már nem egyszer olyat, közvetlen környezetemben, a családomban is, hogy egy nálam jóval idősebb lelke nem tapasztalt még annyit, és nem élt olyan dolgokat, amiket én már igen, de érzem, korábban én sem értettem. Épp ezért a "fiatal vagy még"-gel kezdődő érveknél már nem is figyelem ezt a kezdést, csak magát az érvet, amit én is átgondolok, és önállóan döntöm el róla a véleményem, a tanácsadó korától függetlenül. Ez nem jelenti, hogy nem fogadok tanítást, hiszen vágyom rá, van mit tanulni még bőven, azért is vagyok itt, eddig is tanultam sokat Tőletek, amit köszönök.
Amúgy szigorúan véve szerintem nincsenek "szintek", valaki ebben tapasztalt jobban, valaki abban, attól függően, ki mit élt meg (bár ettől még gyakran fogalmazok így, főleg ha a pasikat kell elemezni :D). Persze van, aki több dologban tapasztalt már, és ez kelti a "szintek" látszatát. Ezért nem is különítem el az embereket megvilágosodottakra és nem megvilágosodottakra. Mindannyian tudunk lenni tanítványok és tanítók is. Nem lehet határt húzni. És nem is lényeges ez annyira. Előbb-utóbb mindannyian megtapasztaljuk a lényeges dolgokat, hiszek egyek vagyunk. :)

A halálvágyról: ez számomra ismerős érzés, nagyon is. Nem egyszer kapott már el, elég erősen, és azért maradtam életben, hogy ne okozzak fájdalmat a szeretteimnek. Másrészt azért, mert reménykedtem, hogy hátha megoldódik az a helyzet, ami miatt így érzek. És aztán soha nem bántam meg. Mindig jött valami, ami miatt éreztem, ezért érdemes, még ha nem is minden az elképzeléseim szerint alakul. De ez az elvágyódás most is gyakran előjön, már szinte megszoktam, majd újra eltűnik. Elfogadtam, hogy időnként ez elő fog jönni. Majd csökken, majd eltűnik, majd ismét... Sőt gyakran elkezdem érezni a fénykapu közelségét, érzem a szeretetet, ami jön onnan, és kicsit kívülről látom olyankor az életem, és megnyugtatnak, utána könnyebben elmúlik a halálvágy, és a félelmek is. Elfogadtam, hogy létezik ez az állapotom, főleg, ha nagyon kérdésesnek érzem, hogy elérem életem értelmét, hogy boldog családom legyen, nevelhessek gyereket, stb, na de a remény hal meg utoljára. És ha sikerül valami, ami most reménytelennek látszik még, akkor meg főleg azt fogom mondani, hogy megérte. Amúgy ez a halálvágyas állapot szerintem sokunkkal előfordul, kivel ritkán, kivel gyakran, de ez is egy csak egy állapot a sok közül. :)

Kedves Éva! Köszönöm az infót, akkor én értettem félre. Anita, bocsánatot kérek.

Megakadt a szemem előbb egy sorodon: "Aztán mikor már az oldalon megjelentek számomra már-már rasszista irások". Én végig követem egy ideje az oldalt, de ilyet nem láttam. Ezért arra gondolok, hogy az én írásaimat értetted félre. A rasszizmus, ami tényleg az, az engem is taszít. Nem vagyok kirekesztő, fajgyűlölő vagy ilyesmi. Nemrég előtört újabb előző életes emlékeim meg azt bizonyítják, hogy valaha én is áldozata voltam ennek, emiatt ebben az életemben sokáig nekem is minden hülyeség rasszizmusnak tűnt, amíg meg nem tapasztaltam dolgokat, amíg meg nem ismertem az életnek azt a területét.
Amikor az embereket sötétnek érzed, akkor, de erre rá is jöttél, hogy ezt a saját, pillanatnyi lelkiállapotod láttatja veled. De ez a rasszistázós félreértés pont egy példa erre szerintem. Az ember nem mindig olyan, aminek látjuk, csak mert félreértjük...
Anyukám amúgy nemrég mondott egy bölcsességet: meg kell engedni magunknak, hogy hibázzunk, hogy másoknak is megengedhessük. Én úgy fogom fel, hogy nem mindenben vagyunk tapasztaltak, ki jobban, ki kevésbé, illetve ki mit tud jobban jelleggel, de ezért is van, hogy hibázunk dolgokban. Mindenki. Ettől nem vagyunk sötétek, feltétlenül vadállatok (persze állatok vagyunk mindannyian, ezáltal a természet részei), a fényt keressük, így mindannyian fénytestvérek vagyunk. Vannak persze emberek, akik olyan szinten gázul viselkednek, hogy ezt nehéz róluk elképzelni, de szerintem előbb-utóbb az ő lelkük is bejárja azt az utat. Épp ezek miatt, ne akarjunk tökéletesek lenni, engedjük meg magunknak, hogy hibázzunk, persze nem szándékosan, de attól még ne érezzük magunkat sötétnek, ha előfordul, sem másokat, ha velük fordul elő... A sötétség/félelem az nem mi vagyunk, max pillanatnyi állapotunk, mikor elgyengülünk, de az a szép, mivel alapból a fényt célozzuk, mindig fel tudunk erősödni aztán, ha akarunk. :) A szeretet ereje, vagy lehet úgy is fogalmazni, hogy Isten akkor is vigyáz ránk, mikor nem érezzük, nem tudunk róla.