A blogot azért szeretném megnyitni, mivel ismerőseim között szétnézve, nagyon kevesek adódnak, akik tényleg szívből, tettvágytól eltelve mennek a munkahelyükre.
Munkájukról inkább úgy beszélnek, mint valami kellemes időtöltésről.
Míg a nagy többség, csak azért jár be, mert most más nincs, bár mást, jobbat szeretne, de ilyen-olyan oknál fogva nem teheti meg.

Kedves ismerős és ismeretlen barátaim!

Én bizony gyakran beleesem abba az élethelyzetbe, vagy hibába (?) hogy hajlamos vagyok lehúzni vagy alulértékelni saját képességeimet, viselkedésemet, reakcióimat szinte állandóan figyelem és hát gyakran megállapítom, Kriszti bizony te még nem vagy sehol.
Ezt csak azért írtam előlegbe, mert a mai nap a következő dolog történt és kíváncsi vagyok a véleményetekre.

Ma reggel a lányom nem akart suliba menni. Hatalmas pattanás csúfította el bájos kis pofiját, ami sajnos épp az orra hegyén volt. Mit mondhattam volna neki, hiszen 16 évesen ez bizony óriási tragédia.
Tegnap este a nagy fiam is úgy jött haza, hogy az orrához csapódott egy csavar szerelés közben.
A másik fiam meg izom fájdalmakra panaszkodott. Szóval mindannyinkkal történt valami, ami a Marshoz kapcsolódik.
Mostanában sajnos nem tudlak naponta olvasni titeket. A sógornőmnek beteg az édesanyja, és így én segítek, illetve én vagyok a boltban helyette.