A szerelem és magány kapcsolata egy paradoxon, vagy legalábbis nagyon fura egy dolog . Számtalanszor látom magam körül, ahogyan ragaszkodunk, ahogyan kapaszkodunk egy másik ember szeretetébe. Csak azért, hogy ne kelljen a végén egyedül maradnunk. Feladva magunkat. Csak, hogy elmondhassam: szeretnek és szeretek, oly nagyon szeretek. Szükségem van rád. Mert általad, a te szerelmed által tudom, hogy nem vagyok magányos. Nekem is szeretnem kell ahhoz, hogy ne legyek egyedül. S ezért cserébe én megalkuszom veled. Így már én is, most már akkor én is tartozhatok valakihez valahová.

Szépfiúm egy céges rendezvényen van ma este, úgyhogy éljen a szabad estém. Úgy döntöttem az esti vacsorám egy körte lesz. Miközben egy tányért vettem elő a szekrényből, hogy az esti körtémet rádaraboljam eszembe jutott az én Szépfiúm.

A körtét ő vette a vasárnapi piacon és este, a buli után hozzám fog hazajönni és átjárt a „szeretem Őt” érzés. Gondoltam írok neki egy üzenetet, hogy szeretem. Aztán lebeszéltem magam róla, mert arra gondoltam, hogy céges bulin van, szórakozik, beszélget…gondoltam nem zavarom azzal, hogy épp rá gondolok és szeretem Őt.

Az önelfogadás gyakorlása során már régóta foglalkoztat az a kérdés, hogy miért érzem úgy, hogy kezdem elveszteni a memóriám.

Középiskola, egyetem alatt leginkább a külsőm elfogadása okozott gondot. Most ezzel már elég jól állok, viszont helyette jött új megoldandó feladat az önelfogadásban.