Ember vagyok. Se több, se kevesebb. Ezzel mérem magam. Belül határtalan, kívül nagyon is határos. Az illúziók és a valóság vékony mezsgyéjén egyensúlyozó apró, és hatalmas lény.

Az Élet végtelen kegyelme indított utamra, hogy aztán gyenge csontokra és izmokra hagyjon, hogy járjam angyalokkal és démonokkal övezett mesés és kopár világom.

Isteni erők vak birtokosaként, mindent-tudás hatalmával áldott kontár mágus, az Élet szent erejével vértezett fázó és csenevész testbe született lényként érkeztem. Reményem és szívem egyre feljebb, tudatlanságom egyre mélyebbre húz.

Nem sok kedvem volt mostanában dolgozni, el is kerültem két hétig a munkát! Ha néha mégis megpróbáltam kötelességből dolgozni, perceken belül a munkaundorom kerekedett felül. Egy ideig még lelkiismeret furdalásom is volt miatta, aztán beláttam, hogy nincs miért haragudjak magamra, ha egyszer nincs kedvem, akkor nem szabad erőltetnem!

Évekkel ezelőtt, még magamra erőltettem a munkát egy hasonló helyzetben, aminek az lett a következménye, hogy pocsék végeredmény került ki a kezeim alól, plusz egy betegséget is mindig összeszedtem, hogy legalább alibim legyen a munkakerülésre!

Délelőtt csörög a telefonom. Látom az egyik SUBUDos segítő hív. Felveszem, elmondja, hogy az a leányzó, akit ma nyitottak volna meg, "lebetegedett" és ha nekem is jó, akkor ma engem nyitnának meg. Húúú, nagyon örültem! Ekkor még csak öröm volt bennem, de mikor már a megnyitás előtt voltam néhány órával, akkor izgalom is megjelent bennem. Ez olyan kellemes izgalom volt, vágytam az ismeretlen megtapasztalására. Miközben sétáltam a csúf, szocreál épület felé, vigyorogtam, vigyorogtam és vigyorogtam...