A párom szinte szóról szóra ezt mondta! Önállósodniuk kell, edződni, nyitni a világ felé - ezzel a görcsös ragaszkodásommal, túlaggódásommal egészségtelenül láncolom magamhoz őket. Így járt a nagylányom is, tessék, az élő példa: a két kicsi nélküle sehová nem mehet!:) S ha ő van az otthontól távol, képes hatalmas pánikrohamokat produkálni, és hazajönni a biztonságába. Jó, idáig azért nagyon sok minden vezetett az életében, de ahogyan én, most ő is ugyanúgy megindult a nagy változás útján. A debreceni egyetemről átjelentkezett az ELTE-re, egy olyan szakra, amire kicsi kora óta vágyik - és nagyon-nagyon várja már a kezdést!

Igen, kellenek a sérülések, de már tudom, nem lesz baj, hiszen anyukámmal az utóbbi napokban rengeteget beszélgettem telefonon, és ők ugyanolyan /ha nem nagyobb/ izgalommal várják ezt a pár napot, mint a kicsik!:)

Ki az aki nem akad ki néha-néha? Én is szoktam. Mindkét kicsi Ikrek jegyű - van akinek nem kell ezt külön bemutatni.:)

Én legtöbbször ezen a felismerésemen akadok ki rendesen: Kőműves Kelemen hozzám képest csak egy zöldfülű kezdő volt. Mire rendbe teszek két szobát a négyből, már az egyik biztosan ugyanúgy néz ki, mint amikor még hozzá sem fogtam, vagy még borzalmasabban.:)

Erre a párom és a nagylányom: "ÚÚÚÚristen, mi van, ha bejön ide valaki"? Erre én: "ha nem tetszik neki, majd kimegy, vagy költözzünk kertesbe, ott az udvaron kényelmesen lomolhatnak a saját kis részükön...Rögtön csend.:)

Én is szoktam "totál kiakadni" - végigmondom a mondókámat, meghallgatják, elgondolkodnak, kb. fél óra csendes játék - aztán újra előtör belőlük a tombolhatnék. Immunis lettem. Majd amikor kinövik ezt, akkor ezt fogjuk visszasírni.:)

Már csak olyankor szólok, ha nagy a gáz. Veszekedés nélkül. Le kell ülniük a garnitúrára a nappaliba és elkezdjük a helyes-helytelen játékot. Bizony nagy önfegyelmet igényel, de megéri. Nekem legalábbis. Én tudom azt saját gyerekkoromról, milyen egy állandóan ideges anya, egy kétségbeesett apa, egy rettegő kistestvér, aki szintén gyermek testvérébe kapaszkodik. Na ezt nem szeretném én nekik.

Felesleges bűntudatot és szégyenérzetet keltetni bennük. Azért, mert éppen nem voltam topon, és néhány hülye játék szétdobálása miatt kiakadtam. Vagy azért, mert nem éppen finom módszerekkel oldják meg egymást között aktuális vitájukat. Ha látom az energiatúltengést, rögtön kapnak feladatot. Olyat, amit élveznek. Ilyenek a közös portörlések, játékösszeszedés, a kutya fésülése, vagy egyszerűen odaállnak a papagáj ketrecek elé, és tanítják őket beszélni, amíg én takarítom a kalitkákat. Közben meg sokat nevetünk.

Én is szoktam még néha-néha szégyellni magam - de már csak magam előtt...

Miért, hajszolni kell? :)

Ja, én nő vagyok...

Minden párkapcsolat elején nagy hangsúly van a testiségen. Van, amelyik kapcsolatról kiderül, nem működik, nem az igazi...

Nekem szerencsém van, megkaptam életem legcsodásabb ajándékát: a lelki páromat. Első látásra szerelem volt, sokáig nem kerültünk össze, de mindegyikőnk tudta, hogy ez be fog következni. Két gyönyörű közös gyermekünk van, telik-múlik az idő, a testiség ha nem is annyira hangsúlyos már, de azért működik és csodálatos.

Azon viszont Izi írásai után mélyen elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen mi is szépen ellennénk már nélküle. Sokszor elég egy ölelés, mosoly, simogatás, puszi, közös nevetés - mi EGY-ek vagyunk.

Aki hajszolja a kéjes élvezeteket - ahogy nagyanyám mondaná: élvhajhász - az bizony belülről nagyon üres. Hiány(oka)t pótol(na) ezzel, na de mi van tovább, ha beüt a ménkő?

"Bűn"-e? Mindaddig, amíg társkapcsolatban követi el, és ezzel a társát lealacsonyítja, megalázza, sárba tiporja, fájdalmat okoz neki, addig bűn. Akkor is bűn, ha éppen aktuális élvezeti "tárgyának" hazudozik, majd "elegánsan" továbblép. Tökmindegy, hogy férfi vagy nő.

Szégyen az, ami eltér mások vagy a társadalom elvárásaitól. Mesterségesen gerjesztett korlát.

"Család szégyene" vagy "fekete báránya" - egy személy.

"Város szégyene" - lehet egy személy vagy valami, amit kollektíven megtettek vagy nem tettek meg.

"Ország szégyene" - kollektív.

"Emberiség szégyene" - kollektív.

Ami mindegyikben megegyezik: egy csoport vetíti ki egy személyre vagy másik csoportra, ezzel "szégyenbélyeget" nyomva rá. Mi másból eredhetne ez, ha nem az egymással szembeni elvárásokból? Csakhogy az én igazságom sosem lesz más igazsága, és fordítva ugyanígy.

Szépen meg lehet figyelni a gyerekeken a folyamatot. Jó darabig nincs szégyenérzetük, aztán beléjük rögzítik a külvilág felől érkező behatások. Jómagam nem élek ezzel a módszerrel. Egyik gyerekemnél sincs rá szükség. Ennek ellenére már mindhárom tudja, mi az, a legidősebb és a legkisebb elnézést kér, a középső pedig tesz rá nagy ívben. Szégyen ide, szégyen oda, ő végigcsinálja, amit kigondolt. Az ő világa így kerek. Ha valamit véletlen rosszul tesz /pl. fellöki az öccsét futkározás közben: "jajj, bocsi, tényleg nem akartam, hidd el..."/ akkor elnézést kér, ha a saját gondolatait viszi véghez, ami nekünk nem tetszik, akkor viszont nincs "ne haragudj". Olyankor leülök vele beszélgetni, de sosem szégyenítem meg sem mások, sem önmaga előtt. Lehet, rosszul teszem, de saját példámból kiindulva úgy érzem, nem fogom még ezzel is nehezíteni a dolgukat, úgyis rak rájuk enélkül is az élet eleget.