Anno, még az albival szemben volt van egy általános suli és nem egy párbeszédet hallottam, amikor mentem boltba és a kiscsajt/kisfiút anyuka/nagymama csak úgy szórta a "Szégyeld magad!" mondattal.... az igen! Elgondolkodtam, végül is a gyerek nem csinált semmi rosszat, csak azt, amit érzett, gondolt... ez a mammer meg eléggé lefordította és nekem úgy tűnt, hogy ez a "szégyeld magad"-ozás leginkább úgy (is) fordítható, hogy "Te, hülye gyerek, mit fognak mondani RÁM, hogy ha ezt és azt csinálod... mert, hogy ÉN nem neveltelek meg... és mit fognak rólam gondolni az emberek! Érezd magad Te is rosszul, ha már én is!" - vagy valami ilyesmi.. aztán úgy nő fel a gyerek, meg mi is, hogyha volt részünk ilyenben, hogy bűntudatunk lesz...

Pont múlt héten jött elő egy emlék egy belső utazás alkalmával, amikor anyu hazajött egy szülői értekezletről, és azt mondta: Majd elsüllyedtem a szégyentől miattad... nem emlékszem pontosan mi volt a gond. Mindig kitűnő tanuló voltam, de a legkisebb hibára így reagáltak a szüleim. Aztán nagyanyám állandó szófordulata volt: Szégyelld magad!!! Pedig mintagyerek voltam mindig. Felnőttként nem volt olyan gondolatom, cselekedetem, szavam, ami után ne lett volna lelkiismeretfurdalásom, vagy egy kicsi kétségem, hogy most ez nem ciki? jól csináltam? vajon mit gondolnak a többiek??? ???????? Basszus ezen dolgozom többek között. Nagyon figyelek, mit mondok a gyerekeimnek, de még így is nehéz... tartok tőle, hogy a szüleim hibáiba esek... ördögi kör...
De az élet nagy tanító... ma megyünk anyuékhoz... két hónapra.... :)

Szégyen az, ami eltér mások vagy a társadalom elvárásaitól. Mesterségesen gerjesztett korlát.

"Család szégyene" vagy "fekete báránya" - egy személy.

"Város szégyene" - lehet egy személy vagy valami, amit kollektíven megtettek vagy nem tettek meg.

"Ország szégyene" - kollektív.

"Emberiség szégyene" - kollektív.

Ami mindegyikben megegyezik: egy csoport vetíti ki egy személyre vagy másik csoportra, ezzel "szégyenbélyeget" nyomva rá. Mi másból eredhetne ez, ha nem az egymással szembeni elvárásokból? Csakhogy az én igazságom sosem lesz más igazsága, és fordítva ugyanígy.

Szépen meg lehet figyelni a gyerekeken a folyamatot. Jó darabig nincs szégyenérzetük, aztán beléjük rögzítik a külvilág felől érkező behatások. Jómagam nem élek ezzel a módszerrel. Egyik gyerekemnél sincs rá szükség. Ennek ellenére már mindhárom tudja, mi az, a legidősebb és a legkisebb elnézést kér, a középső pedig tesz rá nagy ívben. Szégyen ide, szégyen oda, ő végigcsinálja, amit kigondolt. Az ő világa így kerek. Ha valamit véletlen rosszul tesz /pl. fellöki az öccsét futkározás közben: "jajj, bocsi, tényleg nem akartam, hidd el..."/ akkor elnézést kér, ha a saját gondolatait viszi véghez, ami nekünk nem tetszik, akkor viszont nincs "ne haragudj". Olyankor leülök vele beszélgetni, de sosem szégyenítem meg sem mások, sem önmaga előtt. Lehet, rosszul teszem, de saját példámból kiindulva úgy érzem, nem fogom még ezzel is nehezíteni a dolgukat, úgyis rak rájuk enélkül is az élet eleget.

És mi van akkor, ha az ember gyermeke egy olyan dolgot követ el, amelyik világnézettől, szubjektív igazságoktól mentesen, tényleg hiba / bűn / vétek? Ilyenkor sincs helye a szégyennek?

Én többek között azért indultam el önmagam keresése felé, mert éreztem, hogy valami nem stimmel belül. Hogy ugyanazokat a fájdalmakat okozom a gyerekeimnek, mint amiket én kaptam gyerekkoromban, vagyis pont olyan hülyén viselkedem velük, mint ahogy annak idején velem viselkedtek. Sokszor úgy érzem, hogy én is mérgező szülő lettem/vagyok. Amikor pl. veszekszem velük, mert éppen akkor úgy érzem, hogy nincs más eszközöm megértetni velük dolgokat, akkor látom magam kívülről és egy másik hang mondja belül, hogy "mekkora egy hülye vagy". Nehéz megbocsátani magamnak, ezeket az apró vétkeket. Ügyelek arra, hogy egy-egy ilyen elborulásom után megbeszéljük a dolgokat higgadtan és emlékeztessem őket, mennyire szeretem őket. Nem tudom, helyes-e, de alacsony önértékelésemet úgy próbálom helyrepofozni, hogy ha már észreveszem, hogy ilyen hülye vagyok időnként, akkor már nem lehetek annyira mérgező. De figyelem magam és a lányaim visszajelzéseit. Most úgy látom, hogy egész jól haladok, legalább is ami a velük való kapcsolatomat illeti.

Néha szégyellem magam, de csak olyankor, amikor a saját értékrendemmel kerülök szembe.
Nem akkor, ha változik valami miatt, hanem amikor úgy szegem meg, hogy tudom, nem szabadna.
Mások miatt, hogy ők mit gondolhatnak rólam, már nem szégyellem magam.

Néha látom, hogy az emberek tök fölöslegesen marcangolják magukat semmiségeken, nem fontos dolgokon.
A legtöbben bizony a gyakran hibásan beléjük nevelt korlátok, gátak miatt akadnak el, és ugyanúgy "örökítik" tovább azokat...

Ebből a szempontból sem árt, ha az ember meg tud őrizni valamit a gyermekségéből...:)