Kedves Kavics!

"Amúgy imádok egyedül lenni, ilyenkor vagyok igazán önmagam."

Úr Isten, épp így vagyok én is. Pont pár napja gondolkodtam, hogy fogalmam sincs, ki vagyok. Vagyok egy anyám elvárás, egy apám elvárás (pedig már elhunyt), egy gyerekeim elvárás, egy férjem elvárás, tesóim elvárás, társadalom elvárás, stb-stb. Nálam ez, hogy egyedül vagyok önmagam, ez úgy nyilvánul meg, hogy rájöttem, hogy csak akkor csinálom azokat a dolgokat, amiket szeretek, amikor egyedül vagyok és emiatt szeretek is egyedül lenni. Ez mindig is így volt. Első ránézésre ez így elég szomorú, mert néha érzem, hogy elő kéne bújnom és akkor is felvállalni magam és csinálni azokat a dolgokat, amiket szeretek, ha vannak körülöttem. És ráadásul az a hülyeség az egészben, hogy valószínű, hogy ezeket a dolgokat ők várják el tőlem, hanem valamiért én nem merek előbújni az önmagam köré épített fal mögül.
Sokat meditálok és bontogatom lefelé a felszíneket, mint a hagymahéjakat. :-)

Üdv: Kriszti

Kedves Budhanita!

Érdekes ez a dolog, amit a keresztlányoddal kapcsolatban írtál. Nekem 2 lányom van, 3 és 5 éves lánykák és a nagyobbik az jó kis harcos teremtés csecsemő kora óta. Igen csak meglepődtem, amikor megszületett egy elsőre sikerült lombikprogram után, hogy a gyerekek, csecsemők mennyire mások lehetnek, mint amit elképzelünk róluk. Amíg nem született gyerekem, nekem a nyálas regényekben, meg a filmekben látott "jó gyerekek" voltak az agyamban, meg valahogy arra készültem, hogy az enyémek is ilyenek lesznek. Igaz, sokat vigyáztam mások gyerekére és nem voltak rossz tapasztalataim, sőt. És persze nekem is megvolt a véleményem azokról a szülőkről, akik nem értenek a gyerek nyelvén. Na aztán jött az arculcsapás, amikor az én pici babám az első 5 hónapot majdhogynem végigsírta. Én, aki addig minden babával és gyerekkel remekül elvolt, 3 hét után majd megőrültem és emlékszem az jutott eszembe, hogy megyek és kidobom a kukába a gyerekem. Igaz, nem volt és ma sincs segítségem igazán a férjemen kívül és iszonyat fáradt voltam.
Máig nem tudom pontosan miért sírt ennyit, sejtéseim vannak, mivel sokat gondolkodtam ezen, hogy mi lehet ennek az oka. Látszólag nem a témához tartozik, amit leírtam, de abban a tekintetben mégis, hogy mostanában arra a következtetésre jutottam, hogy szerintem a gyerekek az érzelmi kitöréseikkel, zsarnokoskodásaikkal nem biztos, hogy csak az egójukat próbálgatják. A gyerekek valahol szerintem nagyon jó tükröt mutatnak nekünk. Ezért úgy gondolom, ő már akkor, abban az első 5 hónapban érezte, hogy nincs rendben az anyukájánál, meg talán a családban minden, érezte azt a bizonytalanságot, a szülés miatti sokkot (majdnem megfulladtam szülés közben és az orvosok alig vették észre), ami belül bennem van és nem is éreztem annyira tragikusnak. Szóval szerintem a látszólag értelmetlen hisztik oka sokszor szerintem csak egy egyszerű mintakövetés, leveszik simán a tudattalan érzelmeinket is és így kissé sajátos módon kimondják helyettünk elfojtott érzelmeinket, figyelmeztetnek, hogy hé, nézz már magadba!
Sok idő telt el, mire megszoktam és elfogadtam, hogy anya lettem, anya vagyok. Ahogy nyílik a szemem egyébként a saját dolgaimmal kapcsolatban, ahogy tudatosulok saját magam értékelésében, egyre kevesebb konfliktusom van a gyerekeimmel. Legalább is így érzem, nem biztos, hogy igazam van. Persze egyszerűbb azt mondani, hogy igen, már kevesebb a gond, mert nőttek és okosodtak. Ennek ellenére az a tapasztalatom, hogy ha nem figyelek eléggé magamra, a bennem zajló dolgokra, simán újra visszazuhanunk és kezelhetetlenné válnak a dolgaink.

Kriszti

Szerintem az önszeretet, önbecsülés. De persze ehhez saját magam kell megtanulni igazán szeretni, hogy hiteles minta is legyen hozzá.

Kriszti

Azt még elfelejtettem írni, hogy véleményem szerint amint érettek vagyunk az "éppen aktuális igazi"-val való találkozásra, akkor az el is fog jönni.
Csak ennyit akartam még írni. :-)))

Kriszti