Jaj, hát nem is tudom, merjek-e hozzászólni, mert első esetben nekem elég rossz élmény volt a szülés, azt hittem belehalok, itt a vég. Nem akarok ünneprontó lenni, de így történt. De kellett ez a rossz élmény is, mert óriási szerepe volt abban, hogy elinduljak az önismeret és tudatosodás felé.

Második esetben viszont csodálatos volt. És sokszor érzem, hogy nem tehetünk róla, de az anya-gyerek kapcsolatban is micsoda hátrány, ha az anya és gyermek ilyen rossz élménnyel indul közös útjukra.

Azt hiszem, már feldolgoztam a rossz élményeket, talán.

Akkor ő olyasmi, mint a férjem, nem mindenben azért, de hasonló. Az önértékelése nem annyira rossz. Olvasd el a következő blogomat, ott volt egy kérdésem és elég jól leírtam a jellemét.

http://onmegvalositas.hu/blog/jessica73/lehet_e_valaki_osztonosen_jelenb...

Aztán nekem az segített, hogy próbálom elfogadni olyannak, amilyen. :-) Nem oldódtak még meg teljesen a gondok, de azért elindultunk egy pozitív irányba. De tény, hogy sok türelem kell. Amúgy a pasik amúgy sem olyan beszédesek általában, legalább is a mi tudatossági szintünkön azt hiszem.
Bocsánat, talán túl könnyen kiszaladt a számon a szakítás, pedig valahol szerintem helyes, hogy először rendbe hozni próbálod a kapcsolatot. Sőt, én is ezt teszem az enyémmel és nem csak azért, mert már gyermekeink vannak.

Sok elfogadás meditációt és szívnyitást csináltam rá, majd priviben leírom mi az.
Most szaladok, mert a lurkóim szétszedik a házat. :-))

Köszi Anita, először nem találtam a meditációt. Amikor olvastam, hogy ajánlottad Keresőnek én is próbáltam rálelni, de elsőre nem ment. Most már megtaláltam. Sőt, rájöttem, hogy szoktam is csinálni, meditációban is és éberen is, csak úgy. Meditációban bizsereg az egész szívcsakra környéke és utána elönt egy nyugalom, amikor a problémáimat valahogy kívülről látom, mintha nem az enyémek lennének. De a megoldások nem jönnek igazán, legalább is nem érzem úgy. Most már ezt sem erőltetem, hogy feltétlenül jönnie kell valaminek, illetve tudatosan kell éreznem, tudnom. hogy mi történik éppen, jön-e valami.
Akartam is kérdezni itt egy külön blogban, de ha már itt vagyok, most már felteszem itt a kérdést.
Mostanában egy olyan érzést is érzek meditációban, amikor úgy érzem, hogy mélyen vagyok, hogy külön van a testemtől egy részem és van a testem, ami az enyém, de mintha szorítana. Úgy érzem, hogy kívül vagyok, és a testem eközben mintha szorosan meg lenne kötözve, úgy, mintha mindkét karom össze lenne keresztezve és nagyon szorosan átölelném magam, vagy inkább egy lazább kényszerzubbonyhoz hasonlító érzés. De mégsem olyan kellemetlen, fojtogató érzés, nem tudom elmagyarázni. Mit jelenthet ez?

Érdekes, akkor kell, hogy legyen bennem szeretet, mert én mindig is így voltam a gyerekekkel, illetve én is mindig ezt tapasztaltam/tapasztalom velük. Még a sérült gyerekek is így vannak velem, akikkel korábban azért volt egy kis belső fenntartásom.
Sőt, a saját gyerekeimen is látom, hogy mennyi szeretetet árasztanak magukból felém. De a saját gyerek szeretete valahol "természetes", tehát az kicsit más, de tőlük is érzem.