"önsajnálat = önvád. Önmarcangolás. ?"

Igen, ezek is megvannak. És a félelem is. De hosszabb távon azért rájövök, hogy nincs értelme.

A "sántít a történet" véleményedet nem egészen értem. Azt akartam kifejezni, hogy sopánkodni, agyalni, önsajnálni magamat nem feltétlenül a jó megoldás, mert elviszem magam egy rossz irányba. Legalább is egy bizonyos időn túl. Van rá hajlamom, az tény. Ehelyett élvezhetném mondjuk a gyerekeimmel, a családdal, hogy csak úgy vagyunk. Persze az, hogy felismerem, hogy egy ideje nem jól cselekszem egy helyzetben, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy lemarházom magam és onnantól kezdve azért haragszom magamra, hogy ezt tettem. Itt már egy kis öniróniára gondoltam. Hogy tudok magamon nevetni, persze lehet, hogy a hozzászólásból nem ez jött le. Igyekszem megélni a negatív érzéseimet is és elfogadom, hogy vannak, kutatom is az okukat, de az utóbbi időben észrevettem, hogy túl sokat gondolkodom a miérteken és az élet csodái elmennek mellettem. Azt hiszem valahol Anita is erről írt.

Kedves Macska24!

Én is voltam így, ahogy Te! Az első férjemet több éven keresztül nyomtam folyamatosan pénzzel és sosem volt elég. Tudom, mindig könnyű a másikban a hibát felfedezni, de valahol meg kéne vizsgálnod magadban, hogy mi az a minőség, amiért erre szükséged van. Valamilyen önértékelési probléma, vagy valami más lehet a háttérben. Bár én azért kezdő útkeresőnek tartom magam és nem szeretnék buta tanácsokat adni, de eddigi útkeresésem következtében úgy látom, hogy minden konfliktus, probléma, megoldandó feladat belőlünk származik és valamilyen feldolgozatlan minőségre akar rávilágítani. Lehet, hogy arra akar mutatni, hogy kihasználható vagy és becsüld magad jobban, jobbat érdemelsz.
Had hozzam fel erre a saját egyik példámat, bár kicsit más jellegű a téma.
Jelenleg már a 2. házasságomban élek, van 2 kislányom és újabban mindkettő nap mint nap levágja a hisztit, hogy vegyek fagyit, cukrot, nyalókát, stb-stb. Régebben is elő-előfordultak ezek a dolgok, de nem volt ilyen napi szintű ez a cirkusz. Sokáig gondolkodtam ezen, hogy mit üzen ez a dolog tulajdonképpen. Már régen nem azzal hessentem el az ilyen dolgokat, hogy a gyereknek rossz napja van, hisztis, melege van, vagy netán gyári hibás, stb-stb.,
S rájöttem, hogy talán a pénzhez való viszonyomat tükrözi, hiszen én amiatt aggódom folyamatosan, hogy nem tudom fizetni a számláinkat s nem tudom, mi lesz velünk. Jelenleg ugyanis munkanélküli vagyok. Ezért ideges vagyok, hogy miből fizessem a számláimat, ez akkor is így van, hogy az eszemmel, illetve a tudatosodás útján elindulva pontosan tudom, nem jó, hogy idegeskedem emiatt. S az ő követelődzésük tulajdonképpen tükrözi az én aggodalmaimat: hogy mi az, hogy nekem nem telik a számlára, meg nem tudom megvenni a szükséges dolgokat, sokszor még gyümölcsöt sem, legalább is nem olyan mennyiségben, ahogy szeretném. Ők pedig ezt visszatükrözik nekem az ő szintjükön, hogy miért nem telik nyalókára, nasira, stb-stb. Persze lehet, hogy rosszul gondolom és kissé el lettek kényeztetve, de az ő kis világukban szerintem ez pontosan kifejezi, hogy mi a probléma. Arra következtettem, hogy az aggodalmaimat kell valahogy feladni és bízni a megoldásban, hogy az eljön, amikor annak jönnie kell s ezzel az ő feszültségeik, hiányérzetük is enyhülni fog. Persze még friss a felismerés, de már dolgozom az ügyön, bízom benne, hogy a jó megoldás felé haladok.
Kívánok ezért neked sikeres önvizsgálatot, hiszen minden külső megnyilvánulás valahol bennünk van és belőlünk származik szerintem.
Persze a fenti kis történet és az, hogy ilyen nehézségeim vannak, az még mindig mutatja, hogy még mindig vannak megoldandó belső rendezetlenségeim. De folyamatosan vizsgálom magam, jönnek is fel rendesen okok, amiken persze rendszeresen kibukok, de aztán lassan-lassan talán helyrerázódnak a dolgaim.

Szeretettel: Kriszti

Kedves Time!

Én még "csak" kezdő útkereső vagyok, de szerintem jó úton haladsz. Az anyagi csőd nálam is adott már és egyelőre még a pokol fenekén érzem magam sokszor. De valahol már pislákol a "nem érdekel" érzés. Eckhart Tolle a "Most hatalma" c. könyvében ír egy hasonló állapot kialakulásáról. Olvasom a könyvet és bevallom még sok szinten nem értem. Hogyan állítsam le a gondolatfolyamot, stb-stb. Talán mind efelé haladunk, hogy feladjuk belső harcainkat. Nem tudom.

Húúú, nehéz kérdés.
Az első házasságomban is azt hittem, hogy örökké fog tartani és a jelenlegi házasságomban is azt gondoltam, hogy örökké fog tartani és hogy ő az igazi. Első esetben tutira nem úgy lett, különben nem mentünk volna szét - gondolom - és most nem a másodikban lennék. :-)
Amikor megismerkedtem a 2. férjemmel, végtelenül boldog voltam, 5-6 évig úgy éreztem, hogy a szerencse kegyeltje vagyok, hogy pont ővele ismerkedtem meg, hogy együtt vagyunk, hogy szeretjük egymást. Már akkor érdekelt az ezotéria, néha ha problémám volt jártam jósnőhöz kb. 2 évente és mindegyik azt mondta, hogy a párkapcsolatom kivételesen jó, abban biztos lehetek, hogy életünk végéig együtt maradunk és nagyon jó lesz.
Aztán elkezdtem önismerettel foglalkozni és megváltoztam. Nem kicsit megváltoztak a nézeteim és most hadakozik a régi énem és az új, még meg sem született énem. Talán most vajúdik az igazi énem, nem tudom. A lényeg, hogy most a párkapcsolatom minőségében is határozatlan vagyok. Persze lehet, hogy csak leesett a rózsaszín szemüveg és esetleg rávetítettem a partneremre néhány nemlétező tulajdonságot, illetve az életkörülmények is változtak (gyerekeink lettek) a korábbi helyzethez képest. Most viszont sokszor nem tudom, hogy le tudok-e vele élni egy egész életet és be kell vallanom, hogy megijeszt sokszor, hogy esetleg el kell majd válnunk. Még akkor is így érzem, ha tudom, hogy ha a kelleténél tovább maradunk együtt, akkor csak az ismeretlen jó megismerésétől és a fejlődéstől zárom el őt is, magamat is és hogy egyre rosszabb lesz és nehezebb. A gyerekeim miatt is sokszor gondolkodom, hogy vajon hányszor tehetem ki őket egy válási mizériának? Tegyük fel, hogy elválok, aztán idővel megismerkedem ismét egy igazival, aztán 7-8 év múlva újra rájövök, hogy nem ő az igazi? Szóval most határozatlan vagyok és ellentmondásokkal küszködöm ebben a kérdésben. Első lépésben ezért igyekszem rendbe hozni ezt a kapcsolatot, persze tudomásul véve, hogy ha nem sikerül, akkor nincs mese, tovább kell lépni.
Hogy létezik-e örök szerelem? A párkapcsolatban élők egyéni sorsától is függ, szerintem. Meg talán attól, tudják-e egymást a fejlődésükben, az életben, a párkapcsolati minőségekben folyamatosan fejleszteni, egymás mögött nem különösebben elmaradva, eltávolodva.