Hát gondolom nem ezt a mindenki által ismert, már-már közhelyes megközelítést kerested, de az első idézetnél szerintem azt jelenti, hogy .... ne bántsd őket, mert nincsenek tudatában, hogy mit cselekszenek, nem tudatos a cselekedetük, nem elég tág a világnézetük és a pillanatnyi érdeküknek megfelelően (egósan) döntenek és cselekszenek.
A másodiknál pedig, hogy önmagunkban keressük az Istent.

Persze lehet, hogy ez így túl egyszerű. Érdekes viszont, hogy mióta elkezdtem foglalkozni ezekkel a spirituális meg ezo dolgokkal, azóta értelmet nyertek az ilyen és hasonló jól ismert idézetek.

Kriszti

Az az igazság, hogy alig tudok olyan helyzetet mondani, amitől mondjuk 10 éve még nem féltem. Pl. mikor bekerültem életem első munkahelyére, még rettegtem a számítógép használatától. Nem volt gépem és azt hittem, hogy én azt el fogom rontani. Aztán nem hogy nem rontottam el, hanem hamarabb megtanultam a használatát, mint az átlag és virtuóz lettem pár hónap alatt.
Egy ideig kozmetikai termékeket árultam a munkahelyemen és emlékszem, amikor belekezdtem még megszólítani sem mertem a kollégáimat, hogy odaadjam a katalógust és emlékszem 3-4 hétig győzködtem magam, hogy ezt meg merjem tenni és zavarni merjem őket annyival, hogy odaadjam a katalógust. Aztán én lepődtem meg a legjobban, hogy szétosztottam elsőre 40-50 katalógust és milyen sok rendelésem lett és beindult a bolt.
Utólag a félelmeimről mindig kiderült, hogy alaptalanok.
Ezért gondoltam, hogy most megpróbálom az autóvezetést. Igaz, most már motiválva is vagyok, mert egy Pest megyei településen élek nuku helyi közlekedéssel és 40-50 perc gyalog az óvoda meg a bölcsi. Eddig egy utánfutós biciklivel hurcibáltam a lányokat, de télen a nagyon jeges úton 3-4szer borultam, szóval igen erős a motiváció most.

Kriszti

Húúúú, nekem is ez a bajom magammal, többek között persze. Vagyis a másoknak megfelelés, nem csak szülőknek, hanem nálam kórosabb, szinte mindenkinek és ezzel tévesen összetévesztem önmagam, azt hiszem, ez vagyok én. Lehet, hogy nem pont ide tartozik, de most úgy próbálok szembemenni ezzel az egésszel, hogy most végre elhatároztam, hogy megtanulok autót vezetni. Korábban mindig féltem. Féltem/félek az úton, a többi autóstól, stb-stb. és elhatároztam, hogy sosem lesz jogsim. Meg elhatároztam, hogy most igenis ez kell nekem, valami sikerélmény, megcsinálni egy olyan dolgot, amitől mindig is féltem. Azt remélem, ettől majd beindulnak a dolgaim, hiszen akkor magam előtt legalább látom, hogy megoldottam valamit, amitől mindig is tartottam. S ez ad majd egy lökést.

Kriszti

Szia Ramina!

Elgondolkodtam a kérdéseiden. Mielőtt megismerkedtünk a férjemmel, egyedül élt 3 évig. Csajai sem nagyon voltak. Csodálkoztam, hogy miért, mert nagyon jó ember. Önállóbb, mint az átlagférfi, persze itt most általánosítok, ami nem helyes. De remek embernek tartom, tiszta, rendes, precíz, tud szeretni, remek humora van, többnyire csak jót mondhatok róla. Egyszerűen az a gond vele, hogy félreáll, ha dönteni kell, ha határozottnak kell lenni. 2 kislányunk van és gyakran előfordul, hogy velük sem tud végigvinni egy álláspontot. De azért fejlődik, azt nem állíthatom, hogy nem.
Mikor megismerkedtünk, ez csak úgy kezdődött, hogy főleg hivatalos teendőket sorra szúrt el. Meg természetesen láttam én, hogy irányítható, ennek úgy próbáltam elejét venni, hogy mindig kikértem a véleményét, hogy mi legyen, illetve mindig megkérdeztem, hogy jó-e az adott dolog neki is úgy, ahogy én gondoltam? S persze mindig igent mondott. Idővel rájöttem, hogy neki hót mindegy hogy mennek a dolgok. Mondjuk ez is szokatlan volt, hogy bármi hülyeséget csináltam, elfogadta és sosem balhézott/balhézik. Ezzel igyekeztem/igyekszem nem visszaélni.
Gondom akkor kezdett el lenni, amikor rájöttem, hogy férfias természetű dolgokat is nekem kellett és kell elintézni. Pl. leordítani a fejét a munkásoknak, legalább is számon kérni, amikor a ház felújításakor valamit nem jól csináltak. De említhetnék más példákat is. Tény, hogy zavar, hogy kicsit én lettem a férfi is a családban. Persze nem akarom rákenni a felelősséget, tény, hogy ehhez én is jócskán hozzájárultam.
Csak ha ez így megy tovább, tutira szétmegyünk, ami ellen még kapálózom, de persze lehet, hogy ennek így kell majd lennie, bármennyire is küzdök azért, hogy rendbe hozzuk a házasságunkat. Tudom, hogy a férjem is nehezen viselné, imád engem és a gyerekeit is. Hogy talpra állna-e ha ez megtörténik? Hát ez egy jó kérdés. Szerintem előbb-utóbb akadna megint valaki, aki alányúl és megemeli.

Kriszti