Nyugodtan eszem délben a juhtúrós kiflimet, amikor azon kapom magam, hogy nem a testem vagyok. Hirtelen, a semmiből jön a felismerés, és hozzá a tiszta, félremagyarázhatatlan tapasztalat, hogy nem vagyok azonos a testemmel, hanem csak használom azt, lakok benne, benne élek és mozgatom, amikor arra van szükségem.
Elméletben persze már „tudtam" korábban is, sőt hirdettem, tanítottam, hogy gondolkodjunk így a testünkről, de élő tapasztalatom eddig még nem volt.

Tegnap éjszaka többször megébredtem, és félálomban nagyon fura érzések törtek rám. Teljesen meg voltam zavarodva, hogy hol vagyok, de legfőképpen, hogy KI VAGYOK??? Talán még a szemem is kinyitottam, és mintha láttam volna a sötétséget, és nagyon nagy erővel tört rám ez a kérdés, de olyan nyomasztó jelleggel.

Szeressétek az öregeket

Nagyon szépen kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.
A reszkető kezű ősz apákat,
a hajlott hátú jó anyákat.
A ráncos és eres kezeket,
Az elszürkült, sápadt szemeket.
Én nagyon kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.

Simogassátok meg a deres fejeket,
Csókoljátok meg a ráncos kezeket.
Öleljétek meg az öregeket,
Adjatok nekik szeretet.
Szenvedtek Ők már eleget,
a vigasztalóik ti legyetek.
Én nagyon kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.

Ne tegyétek, Őket szűk odúkba
Ne rakjátok Őket otthonokba.