Szeressétek az öregeket | Önmegvalósítás.hu

Szeressétek az öregeket

Szeressétek az öregeket.jpg

Szeressétek az öregeket

Nagyon szépen kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.
A reszkető kezű ősz apákat,
a hajlott hátú jó anyákat.
A ráncos és eres kezeket,
Az elszürkült, sápadt szemeket.
Én nagyon kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.

Simogassátok meg a deres fejeket,
Csókoljátok meg a ráncos kezeket.
Öleljétek meg az öregeket,
Adjatok nekik szeretet.
Szenvedtek Ők már eleget,
a vigasztalóik ti legyetek.
Én nagyon kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.

Ne tegyétek, Őket szűk odúkba
Ne rakjátok Őket otthonokba.
Hallgassátok meg a panaszukat,
Enyhítsétek meg a bánatukat.
Legyen hozzájuk szép szavatok,
Legyen számukra mosolyotok.
Én nagyon kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.

Ők is sokat küzdöttek értetek,
Amíg fölnevelkedtetek.
Fáradtak Ők is eleget,
hogy ti módosabbak legyetek.
Ők is elfogadtak titeket,
Mikor Isten Közéjük ültetett.
Azért én, kérlek titeket,
Szeressétek az öregeket.

Ha majd az örök szeretet
Elhívja Őket közületek,
Ti foglaljátok el helyüket,
Mert ti lesztek majd az öregek.
S mindazt, mit nekik tettetek,
Azt adják nektek a gyerekek.
Azért előre intelek titeket,
Szeressétek az öregeket.

Óbecsey István

Beküldte: | 2009. márc. 14. szombat - 12:52

Hozzászólások

4 hozzászólás
A szív
2009. március 16. hétfő, 8:13 | Almás (útkereső)

Móra Ferenc: A szív

A szív a legfurcsább csavargó,
Vigyázzatok reá nagyon!
A megszokás halála néki,
De mindig kész van útra kelni,
Ha nyílik raja alkalom

A szív a legfurcsább csavargó,
A tolvaj-utat kedveli,
Hiába tiltja tilalomfa,
Nem hajt veszélyre, tilalomra,
Még vakmerőbben megy neki.

A szív a legfurcsább csavargó,
Minden lépése uj talány:
Onnan szalad, hol rája várnak
S hivatlanul oson be másnap
Pár ragyogó szem ablakán.

A szív a legfurcsább csavargó,
Ne bánjatok durván vele!
Mert ahonnan elüzték egyszer,
Hívhatják vissza bár ezerszer,
Nem látják többet sohase.

A szív a legfurcsább csavargó -
Dölyfös kacajjal elszalad,
Hogy megalázva, elgyötörve
Visszalopódzzék a küszöbre,
Hol csupa dacból megszakad.

gyöngyház képe
Hálátlanok
2009. március 17. kedd, 14:03 | gyöngyház

Sokan saját keserű sorsukat továbbörökítve teszik tönkre az utánuk jövők életét is. Ugyanazokkal az ostorcsapásokkal illetve azokat, mint amelyekkel őket is verte a Sors... és az őelőttük járók?
Az ember azt hinné, ha valakit gyűlölt a férje családja, mert szegénysorból származott, ő már nem teszi ugyanezt a menyével... Pedig de.

Az én családom telis-tele van ilyen történetekkel.

És az anya, aki sírógörcsöt kapott harmadik gyermeke születésénél, nem akarta etetni, csak akkor, mikor kapott a férjétől a szülőágyon egy hatalmas pofont? Csak mert a harmadik is lány lett?... És most, túl a 90. évén vallja be, hogy ő az egyetlen, akire számíthat, mégis milyen fájó, hogy épp őt nem tudta-tudja soha úgy szeretni, mint a másik kettőt...

Ez a tönkretett életű ember az én anyám. A nemszeretés, lázadás, kitaszítottság volt osztályrésze az egész családtól. Majdnem. Verés. Elégették a képeit. Nem hagyták írni. Kemény lett, erős. De ez csak a látszat. Az összeomlás nem váratott magára.

Tönkretették az anyámat, nem volt ereje ekkora terhet életfogytig viselni. Tönkretették félig-meddig a tinédzserkoromtól az én és családom életét is. Apámét, aki a legjobb ember. Anyám is kivételes egyéniség volt, büszke voltam rá, felnéztem rá, példaképem volt! Az én erős, tehetséges, soha meg nem alkuvó, szerető anyám.
Aztán most mi lett belőle....

Sajnos nem tudom szeretni,tisztelni a nagyanyáimat. Egyiket sem. A nagyapámat. Egyiket. Elismerem, felépítették ezt az országot a romokból. De a mi életünket... nem tisztelték. Máshogy nőttek fel. Értem én. De akkor is voltak toleráns, emberséges szülők. Szeretetteljes légkörben élő családok. Anyám megbocsájtotta, de a fájdalom örök benne. 60 éves. Csak halvány remény van, hogy valaha kiheveri.
Én hogy bocsássak meg? Áttételesen, mikor közvetlenül nem engem bántottak?

Megbocsájtani
2009. március 17. kedd, 15:52 | csaesz   Előzmény

Az én apámnak a szülei árvaházban ismerkedtek meg. Anyám szülei folytonosan ölték egymást, nem kifejezetten a gyerekeikkel voltak elfoglalva. Egyik szülőm sem volt túlzottan szeretve, nem is tanulták meg, hogyan kell azt csinálni. Csak azt tudták továbbadni, amit ők is kaptak. Talán anyám próbált egy kicsivel többet... megvolt benne a jószándék, érzem én. Sokáig haragudtam. Majd rájöttem, hogy hálás lehetek nekik sok mindenért. Lelkem fejlesztésében hamar a saját lábamra kellett állnom, ha nem akartam elsüllyedni az ingoványban. Tőlük nem kaphattam többet, mint amit tudtak adni, kénytelen voltam hát saját magamnak megadni a hiányzó részt. Most már tudom, hogy ha egy szerető családban nőttem volna föl, lehet ma nem tartanék itt. Így sokkal több a meló magamon, de legalább megvan a szándék a feljebb jutásra. Nehezített pályáról indultam, de talán így magasabbra jutok a lélekfejlődés útján. Amikor legelőször hallottam arról, hogy a lélek még "angyalka formájában" saját maga dönti el, hogy melyik családba születik bele, azt gondoltam, hogy ez biztosan nem igaz. Hogy ennyire őrült nem lehettem, hogy direkt ezt a családot válasszam magamnak... Most már kapizsgálom a döntésem okát, és elfogadom a szüleimet olyannak, amilyenek. Hálás vagyok nekik azért, hogy lehetőséget adtak az életre. Azt gondolom, hogy egy bizonyos kor után már senki nem takarózhat azzal, hogy neki sanyarú gyermekkora volt... Kénytelenek vagyunk felvállalni a felelősséget saját magunkért, mert csak tőlünk függ, hogy milyen lesz az életünk. És még arra jöttem rá, hogy ha haragudnék rájuk, magamnak ártanék vele.
Már csak magam miatt is megéri megbocsájtani..:)

Hát igen
2009. március 17. kedd, 17:32 | Névtelen (útkereső)

Hát igen, nem mindig könnyű, mert hát valljuk be vannak nehéz természetűek is, nemcsak szeretnivaló kisöregek. És úgy szól a mondás, hogy az elején és a végén segíteni kell. Szeretet nélkül pedig nem megy.

Feliratkozás Hírlevélre