Épp a kis fenyőfánkról szedem le a díszeket és természetesen rád gondolok. Az együtt töltött időre és a fényképekre, amelyeket magunkról készítettünk. Szép...szeretem ezt az érzést, hogy együtt vagyunk, összetartozunk. Szeretlek Téged.

A szerelem és magány kapcsolata egy paradoxon, vagy legalábbis nagyon fura egy dolog . Számtalanszor látom magam körül, ahogyan ragaszkodunk, ahogyan kapaszkodunk egy másik ember szeretetébe. Csak azért, hogy ne kelljen a végén egyedül maradnunk. Feladva magunkat. Csak, hogy elmondhassam: szeretnek és szeretek, oly nagyon szeretek. Szükségem van rád. Mert általad, a te szerelmed által tudom, hogy nem vagyok magányos. Nekem is szeretnem kell ahhoz, hogy ne legyek egyedül. S ezért cserébe én megalkuszom veled. Így már én is, most már akkor én is tartozhatok valakihez valahová.

Sokan küszködünk ma anyagilag. Szinte mindenhol, és minden beszélgetés témája előbb utóbb itt köt ki.
Nem rég egy elgondolkoztató írást olvastam erről a maiige.hu-n.
Gondoltam megosztom veletek, mert annyira, de annyira elegem van már abból, hogy ezoterikus körökben mindenhol csak azt hallom, hogy a pénz nem lehet cél.
Én sem azt gondolom, hogy gyerünk, mindent bele, ,,mások hátán előre”, és hogy csak ez a fontos, de tényleg fontos. Nem tudom hogy mi a véleményetek erről az írásról, de nekem tetszik.

,,A bevételt biztosító éveid korlátozottak, tehát ne pazarold el őket!

Futottam, siettem, bandukoltam majd ismét futásnak eredtem. Kerestem. Kérdeztem. Hol van? Ki vagy? Hol vagyok? Fáradt voltam és piszkos. Portól és verejtéktől mocskos.

Emlékszem arcokra. Egy-egy kedves mosolyra, egy biztató, vigasztaló szóra, hűsítő víz a fülledt éjszakában. Egy-egy kéz, amely felsegített, megsimogatott. Ismét sötétség. Vicsorgó, vigyorgó pofák. Röhögnek rajtam, ahogy botladozom jobbra-balra s vízért esedezem.

Zihálás, könnyek, hamis pénz.

Egy dal.