Ugyan, miért kellene megbocsátanom? | Önmegvalósítás.hu

Ugyan, miért kellene megbocsátanom?

forgive-infidelity-avoid-divorce.jpg

Azt mondják, a halál utáni pokolra kerülés „mindössze” annyit jelent, hogy a halálunk utáni pillanatban lehetőségünk nyílik áttekinteni az életünket úgy, hogy intenzíven átélünk mindent, amit viselkedésünkkel más embereknek okoztunk. És ha inkább fájdalmat és bánatot okoztunk, az duplán fáj: egyrészt átéljük a másik szenvedését, másrészt a rettenetes szégyent, amit a fölött érzünk, hogy ezt tettük.

Nekem nem volt szükségem arra, hogy fizikailag is magam mögött hagyjam az életemet ahhoz, hogy mindezzel szembesüljek. Egy apróságnak tűnő dolgon rettenetesen összevesztünk a Kedvessel, és kiabálva borzalmas dolgokat vágtunk egymás fejéhez. Mindez telefonon zajlott, s egy ponton a földhöz csaptam a készülékemet, minek kapcsán az szétesett, a „beszélgetés” pedig megszakadt.

Egy órát ültem egyhelyben, magamban fortyogva, de lassan csitult a haragom, és múlóban volt a sértettségem. Már nem ragaszkodtam annyira ahhoz, hogy a vitában igazam legyen, kezdett inkább az fontossá válni, hogy újra helyreálljon közöttünk a szeretetteli, meghitt kapcsolódás. Leültem a szőnyegre, és lassan összegyűjtöttem a telefonom darabjait. Mint egy kirakós játékot, összepattintottam a részeket, és bekapcsoltam a készüléket. Titokban reménykedtem, hogy talán vár tőle egy üzenet, de nem – az eltelt egy órában semmi látható változás nem történt. Lenyomtam a gyorshívó gombot.

- Igen? – szólt a mogorva hang.
- Szeretnék békét kötni veled – mondtam.
- Én nem szeretnék – hangzott a válasz, és a vonal azonnal meg is szakadt. Mire újra tárcsáztam, már csak az ismerős női hang üdvözölt:
- A hívott szám jelenleg nem kapcsolható. Kérjük, ismételje meg hívását később.

Aznap éjjel a zaklatottságtól szinte egyáltalán nem aludtam. Vizsgálgattam magamban, hogy vajon mi az, ami nem hagy nyugodni? Megfigyeltem, hogy – más helyzetektől eltérően - nem zajlik bennem belső párbeszéd, amiben folyamatosan az igazamat bizonygatom, tehát magát az „ügyet” már magam mögött hagytam. Akkor mi történik? Mit érzek?

Fájdalmat éreztem, a szétválasztottság fájdalmát. Rájöttem, hogy a lélek is tud fájni. A sértettség ugyanis az ego eszköze a szétválasztottság illúziójának megteremtésére, fenntartására és megerősítésére. Ilyenkor az ego győztes örömtől duzzad, a lélek összeroskad a fájdalomtól. A szétválasztottság fájdalmába szinte belepusztul. Az fájt, hogy akit szeretek, nem csak, hogy nincs itt mellettem, de hiába nyújtózik felé a lelkem a fizikai test határain túlra, most nem érem el, mert rettentő falat emel közénk a dédelgetett sérelem.

És ekkor tört rám a szégyen érzése. Beleborzongtam, annyira sűrűn sorjáztak elém életem azon eseményei, amikor én voltam az, aki sértettségből falat emelt a másik elé. Ilyenkor büszkén ültem a fal másik oldalán, és élveztem a győzelmemet, tudván, hogy igazam van, és a másik megérdemli a büntetést. Rettenetes volt átélni, mennyi szükségtelen és indokolatlan fájdalmat okoztam ezzel. Tisztán láttam, hogy valójában ezekben a helyzetekben sohasem volt igazam – egyikünknek sem volt igaza -, mert egy apró megoldandó ügy kapcsán előkerültek régi sebzettségeink, és innentől kezdve „automatára” váltott a viselkedésünk, és már csak védekeztünk és vagdalkoztunk.

Gondolatban bocsánatot kértem mindenkitől, akivel így bántam, majd igyekeztem magamnak is megbocsátani, hogy tudatlanságból ilyen módon viselkedtem oly sok – számomra egyébként kedves – emberrel. Lassan megjelent bennem a hála érzése is, amikor világossá vált, hogy a megbocsátásra vonatkozó erőfeszítéseim nem voltak hiábavalóak. Megértettem, hogy az utóbbi hat-hét évben a megbocsátáson keresztül ténylegesen elengedtem számtalan sérelmemet, ezáltal tisztábbá és szeretettelibbé váltak a kapcsolataim. Felidéződött néhány olyan élmény, amelyben azonnal megbocsátottam; sőt, néhány olyan is, amelyből korábban könnyedén sérelmet kreáltam, ma pedig már észre sem veszem.

Ma már arra törekszem, hogy amilyen gyorsan csak lehet, a megbocsátás megszülessen bennem; különösen olyasvalakivel, akit szeretek. Hogy miért? Mert az engesztelhetetlenség falakat emel közénk, még jobban eltávolodunk egymástól, és a helyzet csak egyre rosszabb lesz. Ha pedig olyasvalakiről van szó, akit nem szeretek különösebben, akkor azért fontos megbocsátanom, hogy engem ne rongáljon tovább a sérelem. Az engesztelhetetlenség ugyanis elszakít a többi embertől; önmagunktól; a saját lelkünktől; az örömtől; a boldogságtól; a jó és vágyott dolgok elfogadásának képességétől.

Egyrészt azért esik jól most írni erről, mert ismét egy olyan élménnyel lettem gazdagabb, amiről tudom: hozzájárult ahhoz, hogy tisztán tartsam magamban a teret, és továbbra is velem maradjon a szerelem. Másrészt azért, mert közben elmesélhetem neked az örömhírt: megszületett az igazából Szerelem első meditációs lemeze, aminek témája természetesen: a megbocsátás. Boldoggá tesz a tudat, hogy ezzel egy olyan eszközt adhatok a kezedbe, amelyről biztosan tudom, hogy előrevisz a boldogsághoz és a szerelemhez vezető ösvényen.

Ide kattintva részletes információkat találsz a meditációkról, sőt az egyiket meg is hallgathatod!

Te mit teszel, amikor rádöbbensz, hogy mélyen megbántottál valakit? És hogyan rendezed el magadban, amikor téged bántanak meg? Mit gondolsz a megbocsátásról? Úgy érzed, sikerül felülkerekedned a sérelmek tartogatásán, és képes vagy arra törekedni, hogy visszatérjen a kapcsolataidba a szeretet?

Átadom a szót neked …

Szeretettel,

Sarkadi Kriszta

Beküldte: | 2010. aug. 11. szerda - 15:24

Hozzászólások

0 hozzászólás

Feliratkozás Hírlevélre