Mostanában többször is sikerült olyan helyzetbe keverednem, amikor nem tudtam őszintén képviselni önmagamat. Nem tudtam egyértelműen kimondani, hogy mit szeretnék, vagy pedig azt ugyan elmondtam, de nem tudtam megindokolni, hogy miért is kérek, s ezért kérésem nem talált meghallgatásra. A másik fél egyszerűen "lehengerelt", s én látszólag elfogadtam az ő igazát és csak jóval később döbbentem rá, hogy miért is úgy álltam a dolgokhoz.

Amikor nem tudtam kimondani, hogy mit szeretnék, akkor egy belső gátlással szembesültem, már csak utólag.

Ide is leírom emlékeztetőül magamnak, amire korábban rájöttem, és amit időről időre hajlamos az elme a feledés homályába burkolni. Lepaktáltam saját magammal, és működik :) Arról van szó, hogy amikor egy-egy negatív gondolathullám magával akarja ragadni az...

Mérhetetlenül dühös vagyok a világra és önmagamra, és akik világra hoztak engem, hogy gondolhatták h embert lehet nevelni szeretet, törődés és foglalkozás nélkül valakiből? Mit hittek? Elég legyártani és ruhát adni rá? Soha nem volt megengedett/elfogadott az érzelem kinyilvánítás.
S most csodálkoznak h nem vagyok hajlandó megszólalni társaságban és az érzelmeimről talán soha senki nem hallott/nem hallhatott. Ocsmány egy érzés ez amikor szétmar a gyűlölet és a fájdalom, nincs aki szeressen, hogyisne ..ki szeretne/tisztelne egy hiteltelen embert aki képtelen véleményt nyilvánítani?