Rengeteget gondolkodtam azon, hogy mi lehetne a legnagyobb dolog amit tehetek magamért.
Sok minden eszembe jutott.
-lemondok a cigiről
-nem kiabálok mert utálom az utánna maradó hangulatot
-többet sportolok (vagyis egyáltalán)
-szeretetre méltó leszek és akkor majd a nekem fontosak szeretnek
-a haragomat visszafogom, mert érzem hogy utánna nagyon nehéz lenyugodnom
-stb.
Rájöttem ,hogy mindez nem valósítható meg önálló területként funkcionalizálva.
Tehát egyik dolog kioltja a másikat.
Gondoltam lennie kell valaminek ami boldoggá tesz engem.
A boldogságot már akkor másként gondoltam mint, általában ezelőtt.
Tudtam hogy a fizika is azt mondja két végtelen kioltja egymást.
Tehát akkor hogy is van ez?
ÉN? Ő? Vagy Mi?
Nem a saját magam világával kell törődnöm.
Itt a belső Én-re gondolok.
Rádöbbentem hogy ezidáig mindíg a mások életét éltem. A férjemét, Az apámét, a gyerekeimét,stb.
Akkor minden a helyére került.
Elkezdtem figyelni a belső énemre és engedelmesen halgattam a belső megérzésekre is.
Elkezdtem figyelni a véletlen idejére és terére.
Akkor igazán láttam hogy véletlenek nincsenek.
ÉN vetítem ki az akaratomat és gondoskodásomat a saját világomba.
Gondolkodásom és vágyaim (Akár az hogy ne ázzak meg ha esik az eső mert kivan vasalva a hajam) irányítják a dolgokat körülöttem és vezetik figyelmemet.
Már semmi mást nem kell csinálnom csak felismerni a jeleket és bízni bennük.
Bármit megvalósít a tudatalattid ha tudatodat alárendeled intelligens és szeretetteli módon önmagadnak.

Szót ér a vér.
Lángban égnek a csillagok.
Pótolnám az elveszett időt,
de nem lehet, hát ezért
új időt kapok.
Felhőnek látom az árnyékokat,
de az árnyék fénytől születik.
Ha a felhő felhő is talán
tudnom kell,
abból mindig
eső is esik.

De nem eshet örökké!

Szeretettel: fircsi