Spiritualitás | Önmegvalósítás.hu

Spiritualitás

Tegnap nemzeti ünnep volt.

Gondolkodtam, mit jelent nekem ez a nap. Hogyan ünnepeljem meg? Tavaly tánctáborban voltam. Akkor csak örültem a szabadság napnak, de "nem érdekelt" a miértje. Idén akartam valamit... Állami megemlékezésről megint lemaradtam, Akkor lehetne helyette valami...

Végül jött a youtube barátom, és zenét hallgattam. Honfoglalás, Bánk bán, stb... Meg egy kicsit doboltam. Ennyit a megemlékezésről. Jövőre talán jobban átérzem a lényegét...

Emellett sok kósza gondolatom volt.
Ezek jutottak eszembe:

Hiszem, hogy minden ember lelkében ott van a tudás, hogy miért, mi célból született le erre a világra.
Mégis, egész életünkben szüntelenül, megállás nélkül keressük a miérteket.
Válaszokat keresünk a miértekre.
Miután megszületünk, ebben a világban nagyon nehezen tudjuk felidézni milyen életet is választottunk érkezésünk előtt magunknak, és főleg: miért?
Szerencsések azok az emberek, akik pontosan tudják mi végre születtek meg, mi a teendőjük, milyen irányba kell elindulniuk az életben ahhoz, hogy küldetésüket,feladataikat teljesítsék Sorsuk által.

Az emberek magukon kívül keresik a boldogságot nem tudván, hogyan találhatnák azt meg magukban. Azáltal próbálnak rátalálni a boldogságra, hogy megváltoztatják a környezetüket, mint például új kapcsolatokat létesítenek, más pályát választanak, új hobbikat űznek, változtatnak az étrendjükön, más városba költöznek, vagy többek között önsegítő könyveket olvasnak. De mivel az emberi elme változékony és a körülmények is szüntelen változnak, a boldogság soha nem állandó.

Úgy érzem, hogy különleges lelki kapcsolat van Nagymamám és köztem. Szerencsére kora ellenére nagyondenagyon jó egészségben van. Néha azért már fáradt. A halálról még keveset beszélgettem vele. Néha mikor megemlíti, hogy ki tudja, mikor jön el érte, akkor mindig azt szoktam neki mondani, hogy várja meg az unokáját, tőlem… Már van 10 dédunokája van, várja meg az én gyermekemet is. Azt, hogy megtalálom életem párját és gyermekünk lesz.

2010-ben álmodtam vele először, azt álmodtam, hogy már szeretne elmenni. Az álom után azt éreztem, hogy talán én tartom itt? Felkavaró álom volt….

A múltkori hétvégén én magam gyűjthettem ametisztet. Kedves vendéglátóm megígérte, hogy elvisz oda, ahol ametisztet lehet gyűjteni.
Én eddig csak az üzletekben láttam ametisztet. Bennem volt az öröm, hogy mennyire fantasztikus érzés lesz ametisztet keresni. Az volt a fejecskémben, hogy remélem szerencsém lesz és találok egy szép ametisztet. Valamiért azt gondoltam, hogy szerencse kell hozzá, hogy találjak majd ametisztet. Saját magam talált ametisztem lesz.

Amikor beszéltem Vele, akkor legalább egy kicsit már éreztem rajta, hogy talán tényleg ő is szeretne velem találkozni. Ez furcsa érzéssel töltött el engem. Kérte, hogy szerdán mikor hazaérkezem, mindenképp hívjam fel. Intézi, hogy pénteken találkozhassunk. Addig a pillanatig, amíg szerdán fel nem hívtam, addig minden rendben is volt velem. A hívás után viszont megváltoztam. Elvesztettem a jelenlétet, mert átvette a helyét a remény és a bizonytalanság, hogy valóban találkozunk-e pénteken. Azt mondta, igen, találkozunk, bennem viszont még ott maradt a kétség, hogy na, vajon mi fog közbe jönni.

Egyik este rájöttem, hogy álmodom. Csak úgy, egyszerűen. Volt már ilyen. De akkor gyakoroltam rá, most csak úgy rájöttem.

Valami furcsaság volt, valakivel labdát dobáltunk egymáshoz, és amikor nekem dobták, mindig ketté vált a labda. Álmomban mondtam, hogy ilyen nincs. És akkor beugrott: ez nem más, mint egy álom. Gyorsan elkezdtem kipróbálni, amit az életben nem tudok. Pl: kézen álltam, átmentem a falon. Más nem nagyon jutott akkor eszembe. Vajon, mit próbálhatnék még ki? ;)

Tartalom átvétel