A hurrikán szemében
Létezik-e egyáltalán spiritualitás? Van -e egyáltalán fejlődés?
Megcsömörlöttem az Ál-spirituális divat-őrület csiholmányaitól. A hókusz-pókuszoktól. A magyarázatoktól jóról és rosszról. A új világ új DOGMÁITÓL arról, MI a HELYES és a JÓ.
Sok évvel ezelőtt a volt férjem egyszer azt mondta: új vallás fog születni, és hogy olyan fordulatot ÉREZ eljönni a világban, amely ahhoz az élményhez fogható, mint amikor Jézus született. Nem volt spirituális ön-megismerő, meg vallásos sem. Nem az agyából mondta. És igaza volt. Megszületett az ÚJ DOGMA. Itt van. Másról sem lehet hallani, olvasni, és egyre erősebb a lelkekben a Mátrixxal szemben. Újra folyik az anyag és a végsőkig elnyomott sérült és beteg lélek küzdelme, hogy új háborúkat, új vérontást és borzalmakat, új boszorkányüldözéseket és új papokat szüljön. Hogy újra ismételje a múltat új módon. Mert a VILÁGNAK sosem elég.
Mindenhogy el tudja nevezni magát. Millió neve van. Mostanság a "gyógyító energia" a legdivatosabb. Meg a "spirituális törvények". Meg az "önismeret". Az "Aranykor ígérete" a legjobb köztük. De a "mentsük meg a szenvedő kutyákat!" sem rossz fogás. Igen. Hiszen az ember mindent fel tud használni önmaga ellen, és mindent fel is KELL hogy használjon. EBBEN A VILÁGBAN. MERT ENNEK A VILÁGNAK EZ A TERMÉSZETE. Jó, ha ezt észben tartjuk.
Kezdem azt érezni és gondolni, hogy "spirituálisan" élni csak annyit tesz, hogy tudni és merni meglátni a világot olyannak amilyen. Nem eltaszítani de nem is akarni megváltoztatni. Csak lenni benne, merni egyedül lenni ebben a világban és merni belülről cselekedni. Legbelülről. Mindenáron. És ha tévedünk, kitartóan próbálkozni újra és újra, mindaddig mindegy egyes esetben, amíg nem sikerül. Hogy az egyetlen, amit/akit meg tudok változtatni, az csak saját magam, de ez lehet, hogy csak egy kis morzsányi formálást jelent, nem is olyan sokat, valójában.
És nem kell reménykedni egy új világban. És nem kell akarni jobbá tenni. És nem kell kritizálni sem,. Hogy ez valójában mindig így volt, és hogy valójában semmit sem tehetünk, és nem is kell tennünk ellene. Hogy a spirituális fejlődés nem azért van, hogy eljöjjön a megváltás. Hogy az új Hitlerek és az JObbat Ígérő Csalók is jönni fognak, és mindaz a borzalom ismétlődni fog, vagy akár még rosszabb, amit mások akarnak, vagy behódolnak neki. Hogy a kísértés továbbra sem fog minket elkerülni, és az illúziók, a vágyak, amik úgy szívnak be, hogy észre sem vesszük, ha elveszítjük ez éberséget. Hogy egyedül mi mondhatjuk és mindig csak akkor, éppen akkor, amikor ott vagyunk, benne egy helyzetben: én ebben nem veszek részt. És hogy bárhogy döntünk, a következményeket vállalnunk kell. És senki nem fog megdicsérni érte, ha sikerült belülről, a szabadság hangját meghallani. Sőt.
Csak mi lehetünk, talán, egy kicsit jobbá, ha ezt el tudjuk fogadni. De ez sem biztos, sőt. Mert legnehezebb annak szabadságát elfogadni, hogy ezt a világot választottuk magunknak. Nehéz ok nélkül maradni. És ok nélkül élni - tiszta szándékkal. Nem kapaszkodni "valamibe". Jóba, vagy rosszba, vagy amit annak vélünk, vagy nevezünk meg. Mindegy, csak valamibe. Hogy okot találhassunk arra, hogy élünk, élhetünk. Egy törvényt, a "szeretet törvényét" mondjuk. Egy dogmát. Egy igazságot. Egy vallást. Egy világnézetet. Egy tárgyat. Egy embert. Egy Dharmát!! :), vagy hogy "jobb emberek legyünk". Egy érzést. Mindegy, csak legyen valami. Mert nehéz, nagyon nehéz enélkül, tiszta lélekkel maradni, csupaszon, és egyedül.
Egy űr az, amit érzek, ami a létező dolgok között van, valahogy. Hogy csak mozdulatlanul lehet lenni, ez az igazság, ez a valóság. És minden megy magától, mint egy örökmozgó óramű. És csak kiszállni lehet, vagy még azt sem, megváltoztatni nem.
Mint egy hurrikán közepén, a hurrikán szemében lenni. Ahol csend van. és a halálsikolyok távoliak, a repkedő házak, ordító állatok, az ételek szétkenődve a dolgokon, a sok jó és rossz dolog, színek és szagok, és a csábító, szédült, örökkévalónak tűnő forgás, születések és halálok milliárdjai. Nincsenek. Felfelé nézve tiszta az ég, csak arra van út. De oda nem mehet a test, a lábakon álló, szárny-nélküli. És nem emelhet a szél, mert a szél, ami körülöttem örvénylik, bekap és megöl, ha belekapaszkodom, hogy repülni tanuljak.
Csak lenni lehet, mozdulattalanul. Ha csak egy kicsit is kinyújtom a kezem, bármelyik irányba, már be is kapott a tombolás, újra. És mire benne vagyok, már nem is emlékszem rá, hogy ennek az őrült korforgásnak van egy, egyetlenegy csendes , tiszta és üres pontja, egyetlen békés hely, ahol lehet LENNI BENNE: a szeme.
Nézek felfelé, ott a fény, az Ég, a Nap és én itt állok a Földön és úgy tűnik ez jó. És közben az jut eszembe: vajon oda lehet -e jutni és hogyan, és egyáltalán kell-e ez? Megint egy illúzió. Mert innen nézve a valóság, úgy tűnik most, inkább az, hogy nincsen Menny és nincsen Pokol, nincsen kint, se bent, se lent, se fent. Csak az ég , amit látok és a föld amin állok, és a tény, hogy a kegyelem abban rejlik számomra e testben, hogy elfogadhatom a Hurrikán-létemet.
Namaszte
Hozzászólások
2 hozzászólásMélyen belénk van vésve a boldogság utáni vágy. Ez hajt, visz előre: elbukunk és újra felállunk, mert annyira vágyunk a boldogságra. Sokat hajlandóak vagyunk megtenni azért, hogy a boldog jövőképünk beteljesüljön. Amit írtál, hogy feletted a fény, az ég: én azt nevezem most boldogságnak.
"...vajon oda lehet -e jutni és hogyan, és egyáltalán kell-e ez?" Ha merjük meglátni a világot olyannak, amilyen, akkor azt láthatjuk, hogy nagyon kevés esély van arra, hogy eljussunk a boldogságig. Az emberek általában úgy halnak meg, hogy egész életükben hiába hajtották, keresték a saját boldogságukat, legtöbbünk csak pici morzsákat kap belőle, vagy még annyit se.
Én is úgy látom most, hogy a boldogság utáni hajsza, és ennek csillogása a jövőnkben csak egy illúzió, a valóságban létünknek ez nem célja. Mégis: oka van annak, hogy ez így belénk van kódolva.
Írod: nehéz ok nélkül maradni. Kiegészíteném azzal, hogy ok és cél nélkül maradni.
Vajon az oktalanság és a céltalanság állapota meddig okoz mély depressziót, páni félelmet, és hol van az a pont, amikor ugyanez már a béke és harmónia állapota?
Amíg eljutunk addig a pontig, addig talán szükségünk van az illúzióinkra, vágyainkra, mert ezek fognak hajtani minket tovább.
És kell az éberségünk ahhoz, hogy észrevegyük: elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor elengedhetünk mindent.
Szép, továbbgondolásra serkentő írás ez, köszönöm, Aditi.
Köszi Csaesz. Azért válaszolok, mert annyira megdöbbentett, hogy mennyire mást lehet kivenni abból, ami itt olvasható, mint amit én olvasok ki a saját írásomból.... :)
Ez persze nem csak azért van, mert annyira mások a nézőpontok, és mindenkié fontos, még ha más is, de azért is, mert lehet, hogy nem volt elégséges a kommunikációm minősége. Bár az az érzésem, ez esetben inkább az előző, a nézőpont mássága a döntő. De cáfolj meg, ha nem. :)
Azokat a pontokat említem, amire reagáltál:
Szóval az az érzés és tudatállapot, amiről bátorkodtam megpróbálni írni, ami önmagában is elég nagy vakmerőség :), egy egyensúlyi állapot. Nem akartam boldogságként megnevezni, még most sem nevezném annak. Ez inkább egy olyan állapot, ahonnan nem vágyunk már sehová. A végén annak a tudatos felismerése, hogy még az Égbe sem vágyunk, mert belátjuk, hogy ez is csak egy illúzió, és hol is találhatnánk meg a boldogságunkat, ha nem itt és most? Bármilyen hurrikán közepén is találjuk magunkat, amikor már végre kicsit tudatosabban tudunk körülnézni az életünkben.
A hurrikán-hasonlat annak a felismerésnek a hasonlata, hogy a boldogság nem valamiféle cél elérésében rejlik, valamikor, valahol, ami valahol és valamikor másutt van, hanem pusztán az elfogadásban, valahol ott tud talán felcsillanni, a jelenből, amiben a tér és az idő forgatagában egyensúlyozva lehetünk csak, egy tökéletes egyensúlyban, amiben valójában csak ritkán vagyunk.
Mert a kötéseink, a vágyaink és a félelmeink berántanak az idő és a tér illúzióiba.
Ezért ezzel a mondatoddal értek egyet: "Én is úgy látom most, hogy a boldogság utáni hajsza, és ennek csillogása a jövőnkben csak egy illúzió, a valóságban létünknek ez nem célja. "
Az ok nélkül maradni állapota valóban, talán így nem egészen érthető. Ok nélkül maradni azért nehéz, mert mindennek oka és eredete van, és mert az elme és az ego csak ebben a világban tud létezni, elképzelni, megvalósítani. Ok nélkül nem kezdünk bele semmibe, ok nélkül nem tűzünk ki még célokat sem. pedig a varázslat világában, a boldogság bölcsőjében, belül, a szeretet számára nincs szükség okra.
Tudnánk-e ok nélkül létezni, meg tudnánk-e engedni magunknak, hogy "csak" éljünk? Gondolj bele, ez hatalmas tett volna. Honnan az erő? Nincs igazolás. Miért teszed? -kérdezik. "csak. Mert így teszem" Nincs magyarázat, nincs ok. Honnan merítjük az erőt, ha nincs aki/ami igazol? Elméletben erre könnyű választ adni, de gondolj bele, mennyi mindent, szinte az egész életünket igazolások alapján éljük. ezek a sémák. Mert így szokták. Mert ez a trend. mert erre van pénzem. Mert szerelmes vagyok. Mert Szükségem van erre. Mert ezt mondták. Mert megbüntet a rendőrség. Mert ezt tanították. Mert ezt várják el. Mert azt gondolom, hogy... Mert azt hiszem hogy.... Mert azért születtem, hogy.... Még arra is okot keresünk miért születtünk. Pedig az elménk soha nem fog erre választ adni.A szívünk pedig nem tesz fel kérdéseket. Ő "csak" érzékel valamit.
Arról, amit a célokról és ok-nélküliségről írtál azt gondolom, hogy az elme nem képes ezek nélkül létezni, és ahhoz, hogy az utunkon járjunk, átmenetileg szükségünk van célokra. Ha ezeket idejekorán veszítjük el, valóban depresszióba eshetünk. De felismerhetjük, és új célokat kereshetünk. Viszont ahogy most felismertem, hogy az okok nélküli életben, a szabadságból merített erőben van a valódi életerőm, úgy valószínűleg azt is be fogom látni, hogy nem a célokban van az igazság. :) Hanem valahol az úton, a "sorok között".
Az elengedésről pedig annyit, hogy én már szerencsére tudom, hogy a mindent elengedni állapota még csak a fele az útnak. :) Utána az jön, hogy visszakapod a hurrikánod, és megmérettetsz, vajon a közepén állva, úgy, hogy már elengedtél mindent, képes vagy e egyenes maradni, talpad a földön, fejed teteje az ég felé, becsukott szemmel, tökéletesen érzékelve a körülötted tomboló élet-árt, benne lenni, vagyis RÉSZT VENNI BENNE, tenni, nap mint nap, gondolkodni, érezni, dönteni és cselekedni, úgy, hogy többé nem ragad el a forgószél kísértése és ereje.
Vagyis számomra ez elengedés és a Mennyország, a boldogság kulcsa nem egy út felfelé, minden nélkül. Hanem a maradni tudás, a helyem elfogadása, a tökéletes belső megéléssel, a szabadság tökéletes megvalósításával belül, MINDENNEL EGYÜTT, ami az életem része, ha már megteremtettem.
Még ha az egy hurrikán is. :)
"Az emberek általában úgy halnak meg, hogy egész életükben hiába hajtották, keresték a saját boldogságukat, legtöbbünk csak pici morzsákat kap belőle, vagy még annyit se. "
Azt gondolom, ez azért van, mert keressük. :) Mert egyszerre keveset merünk a jelenben maradni, ok és cél nélkül, kapcsolatban lenni önmagunkkal, és csak ebből az önmagunkkal való kommunikációból merítve és motiválva, bátran cselekedni, csak azt tenni, gondolni és érzeni, amit akkor kell, és kérdések nélkül menni tovább a következő pillanatba.
Én így látom most.
Namaszte