Azt kérdezi tőlem a Webmester, hogy Élem az életem? Ez elsőre bármennyire is döbbenetes kérdésnek hangzik, sajnos nem az.
Mert van, hogy hosszasan a más gondjaival, problémáival foglalkozom, tehát ekkor nem a saját életemet élem, hanem az övét. Van, hogy valamit tökéletesen szeretnék csinálni, ez is valami olyan belső elvárás lehet, aminek valószínűleg köze sincs hozzám.
Van, hogy valamit félek megcsinálni, ezért az elkezdését elhalasztom arra az időre, amíg össze tudom gyűjteni a lelkierőimet, hogy akkor kezdjek bele.

Az életben szükségünk van a másokkal való meghitt együttlétre, azonban időközönként - ha a helyzet úgy kívánja meg - szükségünk van a távolságtartásra is.
Ezt különösen igaznak érzem olyan nehéz időszakokban, amikor az érzéseink, vagy az indulataink mást diktálnak, mint ami a szívünk mélyén előkívánkozik belőlünk.
Miért olyan nehéz mégis a távolságtartás ilyenkor? A távolságtartás az éppen zajló eseményektől, hogy egy (pár) lépést hátrálva másképp, más felfrissült szemmel nézzük az olyan-amilyen, de bennünk és körülöttünk zajló eseményekre?

Egy élethelyzetem (rossz érzéseim amit a szomszédom hívott elő belőlem) arra világított rá, hogy valakit nem tudtam elengedni és nem tudtam megbocsátani sem neki, sem az akkori önmagamnak. Ez arra világított rá, hogy a megbocsátás egy több lépcsős, hosszú folyamat, amelyben az egész személyiségünk minden részével részt kell vennünk, hogy eredményes, sikeres lehessen.