Véleményem szerint, a félelem olyan gondolati, érzelmi tevékenysége az elmének, mely mindig a jövőbe vetítődik ki és az esetek 99%-ában nincs valóságtartalma.
A Patanjali féle Samyama technikával szinte egy "csapásra" meg lehet szabadulni tőle, melynek eredményeként az élettapasztalat szinte azonnal félelem nélkülivé válik.

Szerintem a félelem a biztonság negatív párja. Mikor félek? ,ha nem érzem magam biztonságban,ha nincs egy fix pontom legalább,ami biztonságot adhat,vagy ha van is ilyen,akkor meg attól félhetek,hogy elveszítem.

Tehát a félelem majdnem ,hogy állandó dolog az emberben,még ha nem is tud róla akkor is.
Én abban látom a félelem legfőbb okát,és egyáltalán a ,,létjogosultságát'',hogy az embernek nagyon labilis,vagy egyáltalán nincs igazi önazonosítása,és így a biztonságát leginkább magán kívül és nem önmagában keresi. Mivel a külső dolgok állandóan változnak,ezért kívülről sohasem lehet biztonságot szerezni,mert minden változó,az események jönnek mennek,egyszer fent egyszer lent.

Egyetlen állandó dolog van szerintem, az aki-ami én vagyok.Nem a személyem,hanem az igazi önvalóm.
Viszont itt fixálni magam,ezt az egyetlen biztos ,,pontot'' felismerni...hát valljuk be nagyon nehéz,
majdnem határos a lehetetlennel,de talán mégsem lehetetlen. /mert mégiscsak vannak példák előttünk/

Még egy dolgot tudok elképzelni a félelem kioltására. Egy olyan ,valóban elszánt,és odaadó hitet Isten irányában,ami tényleg annyira őszinte és magas rendű,hogy igazán ez által a hit által biztonságot adhat,és felszámolja a létbizonytalansággal járó félelmet.

És akkor most megtaláltam óhatatlanul a kulcs szót is:
A FÉLELEM nem más mint a LÉTTŐL VALÓ BIZONYTALANSÁG, /félelem/. Tehát gyógyítani is így tudom,
ha a létezésemben/létszemléletemben/ olyan biztonságra teszek szert,ahol már nem lehet létjogosultsága a félelemnek.

Vagyis a biztosat a nagy változások közepette az egyetlen állandóban ,az igazi önmagamban találhatom csak meg. Ha megvan ez a mindig is meglévő és állandó fix pontom,akkor van meg az a biztonság,ami nélkül az ember sajnos képtelen félelem nélkül élni. /merthogy egyébként ez a természete:)/

Hát igen, a félelem.

Személy szerint ritkán szoktam erről beszélni, leginkább azért, mert fogalmam sincs, hogy mit lehet tenni a félelem ellen. Elméletben tudom, de gyakorlatban sosem sikerül megvalósítanom. Vannak bizonyos szituációk, amikor önkéntelenül megjelenik bennem a félelem és annak gyomorszorító tünetei. Megremeg a hangom beszéd közben, mintha kicsit fáznék is, és közben belül érzem, hogy nem vagyok teljes. Csak egy fél elem.

Eddigi következtetéseim, hogy a félelem leginkább tapasztalatlanság. Vagy csak egyoldalú tapasztalat. Vagy nem tapasztaltam még meg valamit, és nem tudom, milyen következményekkel járhat, vagy már megtapasztaltam, rossz élmény volt, és minden egyes hasonló szituációban előre elkönyvelem, hogy ugyanaz fog történni, mint legutóbb, de ez is tapasztalatlanság, mert a másik oldalt nem tapasztaltam meg. Szóval belül mélyen tudom, hogy a félelmeimet csak úgy tudnám legyőzni, ha tudatosan belemennék egy "félelmetes" szituációba, és megtapasztalnám, hogy valójában nem tud bennem kárt tenni, de ott a szituáció közben ez valahogy sosem jön össze. Bizonyos helyzetekben olyan nyuszivá válok, hogy az hihetetlen. Nem merek, nem tudok kiállni magamért, gyakran harc nélkül eleve megadom magam, csak hogy ne kelljen szembesülnöm vele, hogy gyengébb vagyok. Persze utána sokkal inkább szembesülk vele, és még jól szét is emésztem magam, hogy natessék ennyit érek.

Amig csak a saját érdekeimről van szó, nem is nagyon érdekel, kidühöngöm magamból, hogy jól van megint nem tudtam a talpamra állni, de ha teszemazt, mással követnek el igazságtalanságot, és úgy érzem tehettem volna valamit, mégse tettem, mert berezeltem, na olyankor sokkal jobban emészt a bűntudat. Igazándiból ha belegondolok, nem is szituációktól tartok, mint inkább emberektől. Ha épp egy hegyi ösvényen kicsúszik alólam a szikla, belekapaszkodom egy gallyba, ami letörik, majd a saját véremben hemperegve legurulok egy szurdokba, sokkal inkább elfogadom a sorsom, mintha mondjuk a nyugati aluljáróba belémköt 3 tökmindegy milyen eszmét valló ember, és agyonvernek. Egyik esetben nem félek a sérüléstől, míg a másik esetben csak rágondolok, és összeugrik a gyomrom. Pedig mindkettőre volt már hasonló példa, szóval az sem lehet, hogy az egyiket még nem éltem át, azért nem félek tőle. Egyszerűen ami ember fejéből pattan ki, attól sokkal jobban félek. A természet sosem tud gonosz lenni, de egy ember már annál inkább. Hiába tudom, hogy ha agyonvernek, azt is én vonzottam be, mégis jobban félek ilyen esetben. Meg egyébként valamiért sokkal inkább a testi épségemet féltem, mint a lelkit. A lelkem már annyi mindent élt meg, hogy sokkal nehezebb benne kárt tenni.

Adyashanti azt mondja, a félelem ugyanaz az energia, mint a szeretet, csak a másik oldala. Mégis egy hegyi túrát akkor is tudok szeretni, ha baja esik a testemnek, de a nyugati aluljárós késelőkre nem tudok szeretettel nézni, akárhogy is próbálom a félelem energiáját szeretetté alakítani.

Szóval érdekes dolog ez. :)

nekem a félig élem -et jelenti.Energiahiányt,ill az energia rossz irányú felhasználását.A kerek egész megélésének csorbulását,ennek fájdalmát.Ellene tenni?Egyrészt a lehetetlenig fokozni,hogy már nevetségesnek érezzem,és képnézéssel,zenével ,dalokkal ,versekkel belemerülni,és azok élvezete meghozza az oldódását is.Gondolati szinten pedig felidézhető olyan tapasztalatsor,ami példájával rádöbbent a félelem mulandóságára,ami egyedül a múlandóságtól való félelem közvetlen oldására nem praktikus,mert teljes kétségbeesésbe kergethet a gondolat,hogy ha már a félelmem sem állandó,akkor marad-e valami belőlem egyáltalán?Üdvözlettel: felacso

Számomra a félelem egy sunyi kisördög.
Bármennyire is megtanultam már, hogy eddig egyik félelmem sem volt valós, valahogy mégis előbukkan valahonnan a félelem a legváratlanabb formában és a legkifinomultabb módokon.
Eleinte féltem valami bekövetkeztétől, majd mikor sorra közel engedtem magamhoz, kiderült, hogy egynek sincs valóságalapja. Majd volt olyan, hogy mások reakcióitól féltem, s itt is rendre kiderült, hogy csak az elmém ültetett fel, hogy falakat vonjon közöttem és a másik ember között.
Majd attól féltem, hogy valamit nem tudok megoldani az életemben, azonban hála Istennek ez sem volt valós, azután még építhettem le a szorongás és aggodalom által önmagamban emelt gátakat.
Majd attól féltem, hogy nem felelek meg másoknak, azután rájöttem, hogy igazából nem is akarok csak önmagamnak megfelelni:)
Majd attól féltem, hogy kevesebb vagyok másoknál, s erről is kiderült, hogy nem kevesebb csak egyben-másban erősebb, más dolgokban meg gyengébb, sérülékenyebb vagyok másoknál.
Most az aktuális félelmem az, hogy nem tudom elég jól képviselni önmagamat...

Nagyon unom már ezeket a köröket és alig várom, hogy - ha létezik olyan állapot - akkor egyszer csak ne féljek semmitől, de most még nem tartok ott.

Az azonban igaz, hogy a félelem egyfajta útmutatóm tud lenni, hogy éppen mi az aktuális gyenge/sötét pont, ami a figyelmemet igényli, hogy megismerjem a még ismeretlent, hogy szembenézzek a saját démonaimmal (s amint rápillantok, már nincs is bennük semmi démoni:)

Nem igazán tudom, hogy a félelmek a sajátjaim-e, vagy néha mások félelmeit is átveszem, de akárhonnan is jön egy kabbalisztikus módszert szoktam alkalmazni a félelem megjelenésekor (amit a többiek is leírtak).
E szerint átélem azt a legrettegettebb félelmet, ami éppen előjön (emitől épp akkor a legjobban félek) és ettől egyre csökken az ereje. Pontosabban addig élem át (időben, érzésben), amíg nem csökken az ereje, amíg már nem hat rám. Ha jól emlékszem, akkor ezt a lelkigyakorlatot valahogy úgy hívják, hogy nézz szembe a félelmeiddel.

Ha ezt képes vagyok megcsinálni (ha kell többször is, addíg amig már nem hat rám), akkor nem fog blokkolólag hatni rám, hanem szabadon az éppen adott helyzetre reagálhatok, félelem nélkül.

Van egy igazán nagy gond a félelemmel, mégpedig az, hogyha nem tudunk megszabadulni tőle, akkor viszont bevonzzuk az életünkbe, azt amitől félünk. Ez azt is jelenti, hogy jobb megszabadulni a nyomasztó hatásától, hogy ne kelljen belekeveredni abba a helyzetbe, amitől tudat alatt félünk.
Úgy gondolom, hogy két módja van annak, hogy valamit bevonzzunk az életünkbe: az egyik a szeretet ereje, a másik pedig a félelem ereje.

Amikor megírtam a blogot,már régen készen volt az elméletem a félelemröl.
A félelemmel éppen azt vonzuk be amitöl félünk.Tudom...közhely...
De ezt ha levezetjük akkor úgy néz ki hogy van a félelem.
S a félelem érzéssel nincs vége,elkezd járni az agyunk,fantáziálunk hogy mi lenne ha...?
Vagy ami még tutibb,mi lesz ha...? ;)))
S hogy megnyugodjunk még cselekvést is viszünk bele(szóval még több energia) ;)óvintézkedéseket teszünk az ellen hogy az a valami amitöl félünk ne érjen el minket. :)
Tehát teremtünk,de nagyon alaposan,nem hagyjuk a véletlenre! :)
,,Legyen a Te hited szerint" ismerös?
Szóval ha hiszek benne hogy jön a rabló,és várom is,még ha félve is várom,a hitem szerint történik minden.Hát nem vicces? ;)

Tehát ennek tudatában tessék továbbra is félni mindenkinek! :)))