Hát ez nagyon tetszik. :) Csak találgatok. Lehet, hogy nem mersz lelépni a saját magadnak kijelölt "ideális" ösvényról, és megtapasztalni a "lehet, hogy nem tökéletese, de lám tudom szeretni őt mégis" akpcsolódást? Azért van ilyen sejtésem, mert én ellenkező utat járok. :) Még sohasem találkoztam a ideálissal, inkább csak az ál-ideálisokkal, és lassan el kellett fogadjam, hogy minál többet tudok megtanulni szeretni a maga tökéletelnségért, annál többet tudok szeretni önmaagm tökéletelnségéből. és lassan arra is rájöttem, hogy nincs en ideális, meg nagy ő sem. csak oylanok, akik megtanítanak szeretni valami oylasmit, amit eddgi nem is simertünk magunkban. :) Aztán hogy maradnak e vagy nem, az inkább csak attól függ, én hol tartok. De gyanítom, hogy aki végül hosszú időre marad, az távol van attól, amit most el tudok képzelni.... :) Mert még sokat kell fejlődnöm. :) És azt is sejtem, hogy azok utána viszontagságok és hatalmas katarzisok után, amiken keresztül mentem eddig, az "ideálist" naygjábl halálr únnám. :D :D :D Én a heledben alevesbe csapnék. :) Végülis, mire való az élet, ha nem kockáztatunk?????

Namaszté

Szeretem ezt a témát. Az ember számára misztérium, a természet számára pusztán törvényszerűség, élet a teremtés, és az ezzel kapcsolatos történeteinket sok módon értik és interpretálják egyéni módokon. A szerint épp, hol tartanak.

Szeretem holisztikusan szemlélni a dolgokat. Olyan igaz, és megnyugtató. Holisztikusan szemlélve minden, ami történik jó. :) Hiszen történik. Címkézni azt, amit a természet alkot oly fölösleges. Szeretni megtanulni olyan megnyugtató.

Amióta megértettem, hogy minden rossz valójában jó, és hogy az ember útja alapvetően e kettősség integrálásának története, már nem félek attól, hogy "rosszat" tettünk, "bűnbe estünk" (és persze a nő, az még inkább... :) ), nem kettős módon látom a teremtésünk történetét, amelyben valamiféle szörnyűség történt egy alapvetően jó helyen (ráadásul a mi hibánkból) és aztán azóta ezt nyögjük... olyan gyermeteg ez a látásmód.

Ráadásul a linearitását is megkérdőjelezem ennek a történetnek. Hiszen ebből kiindulva (az eredendő bűn történetéből) adódik a feltevés, miszerint előrefelé haladunk, egy ponttól ( a bűn pontjától) a megvilágosodás, integrálódás, emberibbé válás, vagy netán istenibbé válás felé, mintha valamit jóvá kellene tennünk, vissza kellene változtatnunk, még pont nem is oda jutunk. És számomra végtelen körré válik ez. A szintek rabjává válok, a hierarchikus látásmód, az osztályozás rabjává, ha így tekintek az életre. Még mindig az elmében járva körbe-körbe.

Szeretem inkább egynek látni és érezni a kettőt. Átölelni magam és magamban a gyermeket és a felnövőt, aki elindul a viszontagságos úton. Mint Ádám és Éva. Törvényszerűnek tekinteni mindazt, ami történik és természetesnek. Jónak. Vagy azért, mert nem változtat, vagy azért, mert igen. :) A paradicsomból való kiválás, a születés, a fejődés mind változások. Lehet, hogy ez az egész tanítás pusztán csak erről szól. Hogy az élet törvénye a változás, az élet törvénye a kísértés, a tudás szerzésére, a kíváncsiság a tapasztalat szerzésére, a folytonos, örökös mozgás és a dolgok színének akár ellentétesre való váltása. Mert ilyen az élet.

Elválasztóan tekinteni minderre, azt jelenti, nem szívvel tekintünk rá. nem tudjuk elfogadni a dolgok TERMÉSZETÉT. Azt, ahogy van. Kinevezni egyik állapotot jónak, jobbnak, fejlettebbnek, akámilyenebbnek a valóság kettészakítása, és ahol már van jó és rossz, ott van bűnös is.

És íme, a bűntudat születése.

De a szép az, hogy még ez is törvényszerű! Az ember természetéből adódik. A kettősség világának természetéből és abból, hogy az ember, ha akarja így is láthatja ezt. A bibliai történet erre is rámutat. Hiszen a bűnössé nyilvánítás szüli a bűntudatot. És a bűntudat az, ami pokolra lök. nem a változások, a dolgok sokszínűsége. Hanem az, ahogy ehhez viszonyulunk.

Ez a történet rámutathat az emberi természet által generált bűntudat működésére, és arra, hogyan viselkedik a gyermeki tudat a felnőtt hatalom súlya alatt. Vagy arra, a természet útja a "jó" és "rossz" váltakozása és az emberé az ehhez való viszonyulás megtanulása, és az ebben való önmagára lelés. Az ősi bűntudat, ami a lélek mélyén rejtőzik, kapcsolódik a születéshez, az emberré váláshoz, önmagában. Kísérője az egyből a kettéválás világába való érkezésnek. Így, valószínűleg velünk születik, a születéssel, magával születik, az emberré válás tartozéka. Már csak ezért sem lehet rossz. :) Mint ahogy semmi más sem lehet az.

A valódi kérdés az: megértjük e, hogyan működik? Tudunk e vele bánni? Vagy örök bélyegként viseljük a lelkünkön. És megmagyarázzuk valamiféle hiedelemmel, vallásos dogmával, vagy akármivel.

Én a kecskékkel értek egyet. :D

Szia Csaesz!

Én is köszi a témát. Én is az elefántcsont toronyban vagyok. Tök jó, h írtál erről. Mert egyedül éreztem magam az élménnyel. Azt hittem, valami gyerekkori tévedésem, vagy visszatérés a Csipkerózsika-létbe (amiben felébredésemig bírtam tölteni az időt). Valóban nm tudok sokat kezdeni ezzel. De azért az álmaim árulkodnak. Talán a feldolgozásról szól ez az időszak. valamire mindenesetre biztosan való. Minden elcsendesült körülöttem. Nincs motivációm. Az egyedüllét sem bánt annyira mint azelőtt. de azért mégis. és pont úgy ahogy írtad, ki-ki kukucskálok ebből egy egy kicsi pillanatra, de az derül ki, h csak lerántódom. Oszt mászhatok vissza. Mert jobbat nem tudok.

Az utolsó kapcsolatom feldolgozni-valói után egyszer csak úgy éreztem, engem már csak az érdekel, akivel nincsenek ezek a felesleges dilemmák, aki nem bizonytalan, aki tudja mit akar, aki olyan, mint én.... stb. nehezen tudom ezt leírni, mert már arról is letettem, h bármilyen módon jellemzem azt a férfit, aki egyszer talán a társam lesz. nem is akarom. Ez csak egy érzés, az elefántcsont-torony, érdekes érzés. Védelem. olyan vagyok mint kislány koromban (igazi hercegnő). és azóta több az örömöm. Kicsit amolyan "megtaláltam végre magam" feeling. Miközben olykor meg eltűnődöm, nem csak a kicsi Editet találtam meg? hogy ezt is feldolgozzam? milyen gyerek voltam? Még az is lehet.

Tudatosan zárom le a kapcsolataimat, leveleket írogatok, beszélgetéseket szervezek. Működik. Örülnek neki a pasik. Másokkal is érzem ezt, amúgy. Igaz, a legutolsó kapcsolatom még tartogatott egy tesztet, amin sajnos még nem mentem át. Valamire még meg akar tanítani, most épp kicsit nehezen kezelem. De abban egészen biztos vagyok, hogy nem a folytatásról szól, hanem ugyanúgy a lezárásról, mint a többi. Ez még közel van, és bár azt hittem elengedtem, valamit mégsem, mert nem is tudja, de sikerült egy játszmába belekevernie. Már azon dolgozom, h kifele keveredjek belőle. és az elefántcsont-torony segít. Mászok vissza, lépcsőről lépcsőre. ott jó. Ott én lehetek. Ott nem kell kényszerem legyen, nem kell hogy lefogadjam mások kényszereit. ott bámulnak az epekedők (elég sokan vannak mostanság), de nagyjából a várárároknál fennakadva lógnak mind. És én nem megyek le már hozzájuk. Olyanra várok, aki fel tud mászni a lépcsőkön, pont mint én. Valami ilyesmi. Most csak a belső érzésről írtam. Még küzdök a Csipkerózsikával, aki álmában lement és kinyitotta a nagykaput, hadd jöjjenek be a várárokban elesettek, és begyógyítgatta a sebeiket, de már él bennem az érzés, az erős érzés egy másik helyről a tudatomban: a toronyszobáról. :)

Az az egy épkézláb dolog ugrott be egyszer, nem olyan régen, hogy lehet, h ez az állapot arról szól, hogy minden előző kapcsolatom egy olyan tudatossághoz kapcsolódott, amit már lényegében elhagytam. és el kell engednem, teljesen, a régi énemmel együtt. Mert már jól tudom, h nem akarok többé Csipkerózsika lenni, sem elesetteket ápolgató Teréz Anya. Tovább akarok lépni, és elhinni, hogy van olyan férfi, akit eddig nem tudtam meglátni. Mert magamban sem láttam azt az én, aki becsüli magát, aki igazi nő, aki nem fél és aki képes mindarra, amire képesnek kell lennie egy olyan kapcsolathoz, amire legbelül vágyik. ehhez a múltat magam mögött kell hagyni. Talán a torony a töprengés helye, az elengedés helye, a bizalom megszületésének a helye, az önmagunkban való új én megerősödésének a helye.

Namaszté

Gyerekkori élmény: mindig érdekelt az ereklye, amikor láttam tvben, hogy körbehordják. Úgy éreztem, biztos valami nagy titkot rejt és egyszer meg kell tapasztalnom azt a titkot. De sohasem láttam jól, mindig távolról, rossz szögből. Ki sem tudtam venni rendesen. Aztán az egyik alkalommal sikerült jól megnéznem és megfigyelnem. Csalódott voltam. Azt éreztem: itt nincs semmi! Ez egy semmi. Egy halvány, halott izé. Olyan, mintha műanyagból lenne. Egy aszott izé egy csicsás üveg mögött. Attól kezdve nem foglalkoztam a dologgal. Tudtam, h a titok, amit keresek, nincs ott.

Köszönet a megerősítésért. :)

Amúgy Sanyi, te most egy keresztény felfedező-túrát tartasz energiáért, hogy feltérképezd, akkor vajon mi is maradt meg belőle? vagy miért csinálod?

Namaste