Aditi teljes hozzászólásai | Önmegvalósítás.hu
 
Note: Event Views detected that you were very likely running the old version of event_views and has updated your DB tables with new fields required to use the new event_views module.

Aditi teljes hozzászólásai

Hozzászólás Edit link Comment Widget
Lelkemből szólsz
2015. ápr. 04. szombat 10:44
/Szabadnak lenni, mint egy gyermek/

Régen írtam ide, de most akár én is írhattam volna ezt , szóról szóra.

Eddig két dologra jutottam.

Egyrészt, hogy talán a szülői minta kapcsán lenne érdemes kutakodni, sztem apám ugyanígy tehernek élte meg az önmagáról való gondoskodást, illetve tudom, hogy onnan örököltem egy sor önbizalomhiányt, elvetettség-érzést. Én is detektálom a bizalom és a hit hiányát, az önbizalomhiányt a témakörben, a kiszolgáltatottság-érzést, a függést és az attól való félelmet. Nekem van hitelem, meg kölcsönkapott szervem is :), de ugyanarra jöttem rá, amire te, hogy akár így is lehetnék sokkal magabiztosabb, mintha nem is lenne. Hogy amit keresek, nem attól függ, mekkora hitelben, vagy bizonytalanságban élek, hanem pont fordítva. A belső, nem tudatos bizonytalanságom okozta mindezt az életemben. Ez nálam ráadásul valószínűleg örökölt. Fel kell oldani.

A másik dolog, amivel összefüggésbe hozom, érzelmi kérdés, az érzelmi biztonság kérdése. Egy ideje észrevettem, hogy nosztalgiázok. Fel-felidézem a gyerekkorom emlékeit, az élményeim, a hangulataim, a szagokat, az ízeket. Valamit keresek, valamit keres a tudatalattim, ami elveszett, vagy annak tűnik, amióta sikerült felnőni, végre. és arra jutottam , ez az érzelmi biztonság, vagy az is.

Elvesztettük a gyerekségünk? Túl nagy kontrollt próbálunk gyakorolni az életünkre és ez által nem adunk teret a gyerek-énnek? (A félelmek miatt...) vagy éppen találkozunk a belső gyerekkel, akiről kiderül, hogy nem egészséges és messze nem érezte olyan jól magát a tudat alatt, ahogy arra mi emlékszünk tudatosan?

Én is korlátnak élem meg és engem is szorít. Mintha újra csapdába ejtene.

Namaszte

Biztonság, vagy szerelem?
2014. dec. 05. péntek 21:46
/Uralkodó ideál/

Hát ez nagyon tetszik. :) Csak találgatok. Lehet, hogy nem mersz lelépni a saját magadnak kijelölt "ideális" ösvényról, és megtapasztalni a "lehet, hogy nem tökéletese, de lám tudom szeretni őt mégis" akpcsolódást? Azért van ilyen sejtésem, mert én ellenkező utat járok. :) Még sohasem találkoztam a ideálissal, inkább csak az ál-ideálisokkal, és lassan el kellett fogadjam, hogy minál többet tudok megtanulni szeretni a maga tökéletelnségért, annál többet tudok szeretni önmaagm tökéletelnségéből. és lassan arra is rájöttem, hogy nincs en ideális, meg nagy ő sem. csak oylanok, akik megtanítanak szeretni valami oylasmit, amit eddgi nem is simertünk magunkban. :) Aztán hogy maradnak e vagy nem, az inkább csak attól függ, én hol tartok. De gyanítom, hogy aki végül hosszú időre marad, az távol van attól, amit most el tudok képzelni.... :) Mert még sokat kell fejlődnöm. :) És azt is sejtem, hogy azok utána viszontagságok és hatalmas katarzisok után, amiken keresztül mentem eddig, az "ideálist" naygjábl halálr únnám. :D :D :D Én a heledben alevesbe csapnék. :) Végülis, mire való az élet, ha nem kockáztatunk?????

Namaszté

Két kérdés
2014. okt. 03. péntek 19:56
/Tudatmódosító szerek, mint spirituális megvilágosodás eszközei/

1. Egyes feltevések szerint van a fizikai valóság és a fantázia. Ami nem jelenik meg a fizikai valóságban, az fantázia. Habár tudomásom van tudatszintekről, és állapotokról, sőt, a klinikai halálnak nevezettel is van közeli ismeretségem, osztom ez előbbi feltevést. Nagyon fontos kérdés, hogy mindaz, amit nem materialázáltunk (pl érzelmek, gondolatok...stb) valóság-e, vagy fantázia. Nagyon más szemléletet eredményez, ha a valósághoz társítjuk az elme működését, különféle reakcióit, ha az a fizikai valóságtól elrugaszkodott, vagy ha nem. Nekem, mint "megtisztzulásokon" és "beavatásokon" részt vett személynek az a meglátásom, hogy mindenféle szertartásos "megtisztulás" átmeneti csupán. Mert az iagzi megtisztulást csak az elménk működésének tudatos átformálásával érhetjük el, amihez az egész-ségünk, az egész lényünk kell. Az, hogy testben legyünk, az, hogy a tudatosodás útját járjuk, a fejlődésünk, a személyiségünk, az életünk történései, az érzelmeink és gondolataink, a szívünk. Csak, és csakis ez az igazi és teljes gyógyulás útja. Minden más, csak ennek a küszöbéig juttat el, bármnnyire is szeretnénk, hogy néhány levél elrágásával és egy kis hányással, némi transz-tánccal, esetleg önismereti körrel és reggeli meditációval vagy akár a "nagyágyú" halál-élménnyel eljussunk oda, amit elképzeltünk magunknak. Vagy elmondták mások. :) Ez NEM így működik.

2. Kíváncsi vagyok, hogy az, aki az életének olyan apróságaival, mint hogy hogyan keressek több pénzt, hogyan tegyem rendeb a kapcsolataim, hogyan neveljem a gyerkeem, ki vagyok én és milyen teát szeretek, valamint, hogy hogyan is kell azt elkészíteni nem tud megküzdeni, vajon mit remél egy beavatástól? Főleg, egy drogtól? (vagy többtől???)

Bocsánat az őszinteségért. De sztem csak így érdemes.

A bűntudat, mint törvényszerűség
2014. jún. 28. szombat 12:01
/Bűn-e a bűn? /

Szeretem ezt a témát. Az ember számára misztérium, a természet számára pusztán törvényszerűség, élet a teremtés, és az ezzel kapcsolatos történeteinket sok módon értik és interpretálják egyéni módokon. A szerint épp, hol tartanak.

Szeretem holisztikusan szemlélni a dolgokat. Olyan igaz, és megnyugtató. Holisztikusan szemlélve minden, ami történik jó. :) Hiszen történik. Címkézni azt, amit a természet alkot oly fölösleges. Szeretni megtanulni olyan megnyugtató.

Amióta megértettem, hogy minden rossz valójában jó, és hogy az ember útja alapvetően e kettősség integrálásának története, már nem félek attól, hogy "rosszat" tettünk, "bűnbe estünk" (és persze a nő, az még inkább... :) ), nem kettős módon látom a teremtésünk történetét, amelyben valamiféle szörnyűség történt egy alapvetően jó helyen (ráadásul a mi hibánkból) és aztán azóta ezt nyögjük... olyan gyermeteg ez a látásmód.

Ráadásul a linearitását is megkérdőjelezem ennek a történetnek. Hiszen ebből kiindulva (az eredendő bűn történetéből) adódik a feltevés, miszerint előrefelé haladunk, egy ponttól ( a bűn pontjától) a megvilágosodás, integrálódás, emberibbé válás, vagy netán istenibbé válás felé, mintha valamit jóvá kellene tennünk, vissza kellene változtatnunk, még pont nem is oda jutunk. És számomra végtelen körré válik ez. A szintek rabjává válok, a hierarchikus látásmód, az osztályozás rabjává, ha így tekintek az életre. Még mindig az elmében járva körbe-körbe.

Szeretem inkább egynek látni és érezni a kettőt. Átölelni magam és magamban a gyermeket és a felnövőt, aki elindul a viszontagságos úton. Mint Ádám és Éva. Törvényszerűnek tekinteni mindazt, ami történik és természetesnek. Jónak. Vagy azért, mert nem változtat, vagy azért, mert igen. :) A paradicsomból való kiválás, a születés, a fejődés mind változások. Lehet, hogy ez az egész tanítás pusztán csak erről szól. Hogy az élet törvénye a változás, az élet törvénye a kísértés, a tudás szerzésére, a kíváncsiság a tapasztalat szerzésére, a folytonos, örökös mozgás és a dolgok színének akár ellentétesre való váltása. Mert ilyen az élet.

Elválasztóan tekinteni minderre, azt jelenti, nem szívvel tekintünk rá. nem tudjuk elfogadni a dolgok TERMÉSZETÉT. Azt, ahogy van. Kinevezni egyik állapotot jónak, jobbnak, fejlettebbnek, akámilyenebbnek a valóság kettészakítása, és ahol már van jó és rossz, ott van bűnös is.

És íme, a bűntudat születése.

De a szép az, hogy még ez is törvényszerű! Az ember természetéből adódik. A kettősség világának természetéből és abból, hogy az ember, ha akarja így is láthatja ezt. A bibliai történet erre is rámutat. Hiszen a bűnössé nyilvánítás szüli a bűntudatot. És a bűntudat az, ami pokolra lök. nem a változások, a dolgok sokszínűsége. Hanem az, ahogy ehhez viszonyulunk.

Ez a történet rámutathat az emberi természet által generált bűntudat működésére, és arra, hogyan viselkedik a gyermeki tudat a felnőtt hatalom súlya alatt. Vagy arra, a természet útja a "jó" és "rossz" váltakozása és az emberé az ehhez való viszonyulás megtanulása, és az ebben való önmagára lelés. Az ősi bűntudat, ami a lélek mélyén rejtőzik, kapcsolódik a születéshez, az emberré váláshoz, önmagában. Kísérője az egyből a kettéválás világába való érkezésnek. Így, valószínűleg velünk születik, a születéssel, magával születik, az emberré válás tartozéka. Már csak ezért sem lehet rossz. :) Mint ahogy semmi más sem lehet az.

A valódi kérdés az: megértjük e, hogyan működik? Tudunk e vele bánni? Vagy örök bélyegként viseljük a lelkünkön. És megmagyarázzuk valamiféle hiedelemmel, vallásos dogmával, vagy akármivel.

Én a kecskékkel értek egyet. :D

Egy "kicsit" más megélés....
2013. dec. 28. szombat 15:33
/Karácsony: ünnep és tanítás/

Idén érzékeltem tisztán a Karácsony ünneplésének teljesen illuzórikus mivoltát. Annyira áthatott, h energiát kellett tennem abba, h egyáltalán a minimális rituáléhoz hozzá tudjak járulni. nem tudom, mi lesz jövőre, lehet, h felrúgom a tradíciókat. ha már nem bírja el a lelkem, akkor tutira. Mindenesetre ha még lesz fám, műfa lesz, az biztos.

Eddig is jellemző volt, h a fény energiáit nagyon tisztán át tudtam élni. Visszaemlékszem gyerekkoromra, fiatal felnőtt koromra. Olyan sokáig. Mostanára teljesen letisztult bennem mi is történik. Semmi olyasmi, amit érdemesebb ünnepelni, mint mást. Egy természeti változás, egy nagyon fontos és erős természeti változás, ami tükre egy szelleminek. Minden csak szimbólum. A Jézusról szóló mese, a vallással meg a Bibliával együtt. A születés, az újjászületés, minden. minden csak szimbólum.

Kell egyáltalán ünnepelni, Már ez is felvetődött bennem. Pedig az ünneplés nagymestere voltam mindig is. Imádtam ünnepelni és ünneppel a lelkemben járni kelni, nem csak karácsonykor. minden alkalommal. Emlékszem, gyerekkoromban minden reggel új ünnepre adott inspirációt. és ünnepeltem.

Érdekesek a mostani tapasztalataim. majdcsak letisztulnak. csak figyelem őket.

Talán csak megfigyelni kell. ugyanazzal az örömmel, az ok-nélküli örömmel, amivel születtünk. és figyeljük magunkat, az életünket, a testünket, az elménket. A változásokat, a természetet és ahogy ezzel együtt változunk. Részei vagyunk ennek az egésznek.

Feltűnően nehéz napok voltak 21-ke és 22dike nekem. Azt hiszem megszenvedte a testem a változást. Együtt élünk a változásokkal, a természettel, e felől nincs kétségem. Részei vagyunk az egységnek.

és ez önmagában is csodálatos -ha annak látjuk.

Ezen kívül semmi egyéb nem történik.

Az a fura érzés kerített hatalmába, hogy szeretném levetkőztetni csonttá ezt az ünnepet. Mintha a mátrixot le tudnám bontani. Le róla a vásárlási lázat, a rohanást, az autók dudálást és a baleseteket, a rendőröket, az ideges embereket, a zsúfoltságot, a kivágott fák halmait, a kereskedőket és a vigyort az arcukon, a fa műanyag és egyéb díszeit, a mézeskalács-házikókat, a pénzt, az ajándékot, az ünnepi vacsorát, a kínai csillogó ruhákat és ékszereket, a nagymama halászlevét, a terítőt, a szünetet, a munka-nélküli napokat és mindent, mindet.

és megcsodálni tudni így, meztelenül a téli napforduló történéseit. Belül. vagy csak hagyni, minden nélkül. Mert így van.

Azt hiszem a magam számára, idén megtettem ezt. Most már csak bánnom kell megtanulni a hazugságokkal, amik ezt az egyszerű változást kísérik a társadalomban amiben élek, a kultúrában, a vallásban, a családban. Majd jövőre.

N.

Elefántcsont-torony
2013. dec. 20. péntek 11:49
/A női szerepek, és a Nő születése/

Szia Csaesz!

Én is köszi a témát. Én is az elefántcsont toronyban vagyok. Tök jó, h írtál erről. Mert egyedül éreztem magam az élménnyel. Azt hittem, valami gyerekkori tévedésem, vagy visszatérés a Csipkerózsika-létbe (amiben felébredésemig bírtam tölteni az időt). Valóban nm tudok sokat kezdeni ezzel. De azért az álmaim árulkodnak. Talán a feldolgozásról szól ez az időszak. valamire mindenesetre biztosan való. Minden elcsendesült körülöttem. Nincs motivációm. Az egyedüllét sem bánt annyira mint azelőtt. de azért mégis. és pont úgy ahogy írtad, ki-ki kukucskálok ebből egy egy kicsi pillanatra, de az derül ki, h csak lerántódom. Oszt mászhatok vissza. Mert jobbat nem tudok.

Az utolsó kapcsolatom feldolgozni-valói után egyszer csak úgy éreztem, engem már csak az érdekel, akivel nincsenek ezek a felesleges dilemmák, aki nem bizonytalan, aki tudja mit akar, aki olyan, mint én.... stb. nehezen tudom ezt leírni, mert már arról is letettem, h bármilyen módon jellemzem azt a férfit, aki egyszer talán a társam lesz. nem is akarom. Ez csak egy érzés, az elefántcsont-torony, érdekes érzés. Védelem. olyan vagyok mint kislány koromban (igazi hercegnő). és azóta több az örömöm. Kicsit amolyan "megtaláltam végre magam" feeling. Miközben olykor meg eltűnődöm, nem csak a kicsi Editet találtam meg? hogy ezt is feldolgozzam? milyen gyerek voltam? Még az is lehet.

Tudatosan zárom le a kapcsolataimat, leveleket írogatok, beszélgetéseket szervezek. Működik. Örülnek neki a pasik. Másokkal is érzem ezt, amúgy. Igaz, a legutolsó kapcsolatom még tartogatott egy tesztet, amin sajnos még nem mentem át. Valamire még meg akar tanítani, most épp kicsit nehezen kezelem. De abban egészen biztos vagyok, hogy nem a folytatásról szól, hanem ugyanúgy a lezárásról, mint a többi. Ez még közel van, és bár azt hittem elengedtem, valamit mégsem, mert nem is tudja, de sikerült egy játszmába belekevernie. Már azon dolgozom, h kifele keveredjek belőle. és az elefántcsont-torony segít. Mászok vissza, lépcsőről lépcsőre. ott jó. Ott én lehetek. Ott nem kell kényszerem legyen, nem kell hogy lefogadjam mások kényszereit. ott bámulnak az epekedők (elég sokan vannak mostanság), de nagyjából a várárároknál fennakadva lógnak mind. És én nem megyek le már hozzájuk. Olyanra várok, aki fel tud mászni a lépcsőkön, pont mint én. Valami ilyesmi. Most csak a belső érzésről írtam. Még küzdök a Csipkerózsikával, aki álmában lement és kinyitotta a nagykaput, hadd jöjjenek be a várárokban elesettek, és begyógyítgatta a sebeiket, de már él bennem az érzés, az erős érzés egy másik helyről a tudatomban: a toronyszobáról. :)

Az az egy épkézláb dolog ugrott be egyszer, nem olyan régen, hogy lehet, h ez az állapot arról szól, hogy minden előző kapcsolatom egy olyan tudatossághoz kapcsolódott, amit már lényegében elhagytam. és el kell engednem, teljesen, a régi énemmel együtt. Mert már jól tudom, h nem akarok többé Csipkerózsika lenni, sem elesetteket ápolgató Teréz Anya. Tovább akarok lépni, és elhinni, hogy van olyan férfi, akit eddig nem tudtam meglátni. Mert magamban sem láttam azt az én, aki becsüli magát, aki igazi nő, aki nem fél és aki képes mindarra, amire képesnek kell lennie egy olyan kapcsolathoz, amire legbelül vágyik. ehhez a múltat magam mögött kell hagyni. Talán a torony a töprengés helye, az elengedés helye, a bizalom megszületésének a helye, az önmagunkban való új én megerősödésének a helye.

Namaszté

Mielőtt itt még nagyon belevesznénk a szellemek "csodálatos"
2013. okt. 28. hétfő 13:04
/Tudatos álmodás vagy ..../

Mielőtt itt még nagyon belevesznénk a szellemek "csodálatos" világába és a Rét utcában kötnénk ki (nálunk ott a pszichiátria): saját magad korlátozod abban, hogy kimenj a testből, mert az elme, az ego fél a felszabadulás tapasztalatától. semmi baj. Előtt utóbb teljesen meg fog szűnni a félelem, ha már eleget tapasztaltad. Velem is így volt eleinte, csak éppen senki nem tudta elmagyarázni, és most tudatosítottam, hogy az az érzés, hogy a kezem lábam le van lakatolva az ágyhoz ugyanaz volt. azóta többször voltam testen kívül és már nincs ilyen élményem. hajrá!

A szellemek világát meg hagyd a csudába. Akit meg kell ismerned, úgyis meg fogod. A többiekkel, meg jobba ha nem találkozol. nem érdemes erről fantáziálni.

Sok sikert!

Gyerekkori élmény: mindig érdekelt az ereklye, amikor láttam
2013. szep. 25. szerda 00:33
/Szentek és ereklyék/

Gyerekkori élmény: mindig érdekelt az ereklye, amikor láttam tvben, hogy körbehordják. Úgy éreztem, biztos valami nagy titkot rejt és egyszer meg kell tapasztalnom azt a titkot. De sohasem láttam jól, mindig távolról, rossz szögből. Ki sem tudtam venni rendesen. Aztán az egyik alkalommal sikerült jól megnéznem és megfigyelnem. Csalódott voltam. Azt éreztem: itt nincs semmi! Ez egy semmi. Egy halvány, halott izé. Olyan, mintha műanyagból lenne. Egy aszott izé egy csicsás üveg mögött. Attól kezdve nem foglalkoztam a dologgal. Tudtam, h a titok, amit keresek, nincs ott.

Köszönet a megerősítésért. :)

Amúgy Sanyi, te most egy keresztény felfedező-túrát tartasz energiáért, hogy feltérképezd, akkor vajon mi is maradt meg belőle? vagy miért csinálod?

Namaste

Én Jézus energiájával nem templomban találkoztam. Egyszer addig
2013. szep. 16. hétfő 11:24
/Szentek és ereklyék/

Én Jézus energiájával nem templomban találkoztam. Egyszer addig sírtam, amíg találkoztam ezzel az energiával, legalábbis, azt hiszem az volt. Istennel beszélgettem, de azért gondolom, hogy Jézus volt, mert a műtétem után a kómában konkrétan Jézust hívtam és ugyanaz az energia jött.

Mindkét esetben nagyon rövid ideig tudtam csak elviselni, pedig iszonyúan jó volt. A kómában kicsit tovább. :) Mindkét esetben annyira feltöltődtem tőle, hogy hosszú hatása volt. Az első esetben, amikor "belesírtam" magam az energiába, csak pillanatokig volt jelen, de napokra boldog voltam utána, és elkezdtem visszanyerni az erőm -az elkeseredettségből az élet felé. Ez még jóval a májműtét előtt volt. A kómában sok minden történt, "Istennel is beszélgettem", de tényleg -konkrétan kiadta a feladataim. Mégis azt gondolom, hogy a Jézussal való találkozás töltött valószínűleg annyira fel, hogy több, mint egy évig nagyjából folyamatosan úsztam a boldogságban. Aztán szép lassan visszatértem a földre. :S (Ego néni befigyelt újra.)

Szerintem belül, valószínűleg mindegyiket megtaláljuk. Valószínűleg csak eléggé kell koncentrál tudni rá, melyiket keressük. Ezt egyébként tanultam is, ettől függetlenül, ez nem jutott eszembe, amikor tapasztaltam.

Van egy Jézus szobor itt egy templomban, amit nagyon szerettem, mert nem olyan mű, mint sokuk. Amióta nem énekelek kórusokban, nem járok templomokba. de biztos vagyok benne, hogy egy ilyen szobor is elég, hogy az ember megérezze amit meg akar. Mert nem a szobor és az ereklye a lényeg, hanem a dolog helye a kollektív tudatban.

Azt nem mondom, hogy olyan egyszerű előásni. Nekem is csak két esetben sikerült. de már tűnődöm rajta, hogy újra kipróbálom a sírós-módszert. :)

Namaste

A mindennel eggyé válás vágya
2013. szep. 08. vasárnap 22:03
/Eggyé válni a világgal/

Ez lehet az Univerzummal való teljes egység érzése, vagy a mindennel való együttérzés, a kegyelem érzése?

Sok bajom van azzal, hogy ezek az élmények sokszor olyan nehezen leírhatók, hogy minden irányzat máshonnan közelíti meg, és nevezi el, és nehéz beazonosítani: A leírásod alapján. érzem, miről beszélsz, de nem tudom tudatosítani.

Amikor a műtét után az állandó boldogság állapotában voltam, olyan volt, mintha mindennel egy lennék, és az is voltam, de ez egy olyan finom érzés volt, ami nem olyan erős, mint az együtt-érzés. A jó és rossz, a jó és rossz érzések is jelent voltak, de valahogy nem érintettek: Ugyanakkor AKÁRMELYIKET KIVÁLASZTHATTAM, és kvázi "közel engedhettem" magamhoz, mintha "belenéztem volna" a "varázstükrébe", a világába annak a dolognak. Teljesen mindegy, hogy egy méhecske volt, egy virág, a fájdalom, egy másik ember állapota.... és teljesen át tudtam élni amit átél.

Egyszer, amikor sétáltam a szüleim utcája alatt lévő kis térre, előre "éreztem" ami ott folyik, mintha én lettem volna azok, akik ott, teljesen szokatlan módon énekeltek, és mire odaértem, mintha másodszor éltem volna át..... De ezekből az állapotokból ki is tudtam "úszni", nem ragadtam benne, nem azonosultam, mintha állandó biztonságban tartott volna a szeretet, mint egy biztonsági kötél a halálugrók derekán.

Ennél csodálatosabb élményem soha nem volt az életről. kár, hogy elmúlt. Néha vágyom, hogy olyan profi legyek, hogy ezeket az állapotokat előidézzem. csak úgy, tudatosan és akaratlagosan, de látom, és kezdem érteni, hogy sok sok gyakorlással is csak kis csillagocskákat lehet pillanatokra lehozni az égről és megcsodálni ezen az úton. Mint ahogy amikor napi 3-4 órát gyakoroltam zongorázni, képes voltam transzba esve, átadni magam és úgy játszani, de nem minden nap volt egyforma, még egy profinak sem. és azokat a napokat is végig kellett gyakorolni. amikor nem hullottak csillagok. :).

Én spontán kaptam ajándékba ilyen élményeket, a leghosszabban tartót, a műtét után, jó persze ezért is keményen megdolgoztam. De mégis. Nem tudom, hogy lehetne "visszatérni". Olyan erős bennem ez a vágy, mint semmi. Igazából a gyermekem sorsán kívül ez az egy dolog érdekel igazán, ezt érzem feladatomnak, mert erre olyan erősen vágyom, hogy az felülír mindent. Ehhez az állapothoz semmi sem fogható, és úgy érzem, rövid, meditációban töltött percek vagy órák már rég nem elégítik ki azt az igényt amit egészült bennem ez az élmény.

Azt reméltem, ez az élmény majd megtisztít, de nem, illetve csak részben. inkább olyanná vált, mint egy lámpás a kezemben, vagy inkább a a szívemben, amivel lemehetek a poklaimba és ránézhetek a szörnyire. Olyan erős ez az élmény, hogy a szerelmet is megtanultam jól élni, nem ragaszkodni, nem félni benne a veszteségtől, és azt hittem, ennél nagyobb feladat nincs, hiszen a szerelem a legnagyobb illúzió, a legnagyobb szélsőség a duális világban. De úgy tűnik a szörnyeim megvilágítása még nagyobb, most ebben a folyamatban vagyok. Ülök a pokolban, kezemben a csillag, amiben minden benne van.

És újra és újra le kell győzzem ezt a vágyam, megtartva az erejét, hogy bevilágíthassam az életem vele. :)

Namaste