Érdekes amit a hitről írsz. Egy ideje feltettem magamnak a kérdést: akkor most van hitem, vagy nincs, Ugyanis utólag ránézve élethelyzeteimre, viselkedésemre, úgy látszik, nem elég erős a hitem, volt, hogy kishitűnek is neveztek. Sokszor viszont épp ellenkezőleg, olyankor voltam képes bátor lenni és hinni, fejest ugrani nagy feladatokba, amikor a legkevésbé látszott ésszerűnek, vagy a környezetem által elfogadottnak. Többször menekült meg az életem úgy, hogy olyan mértékű hitet tudtam (sokszor nem tudatosan) gyakorolni, ami pedig kiemelkedőnek nevezhető (bár nem jó hasonlíthatni) önmagamhoz és a környezetemhez képest is.

Apám életén ugyanezt látom: kishitű volt szerintem sok dologban, mégis egy ponton rádöbbentem, hogy a hitem, amit olykor tudtam gyakorolni, az ő vonalán örököltem, és nem anyámén, akibe egy szemernyi bizalom sincs az élet és a sors iránt (ennek megfelelően 20 éve antidepresszánson is él, és hallani sem akar a terápiáról)

Az önátadó képességem fantasztikus tud lenni, ezt is voltak akik észrevették és értékelni tudták. Ez leginkább a zenélésben és a szerelemben (szexben is) volt állandó kísérőm.

Azt vettem észre, hogy amikor önátadó tudok lenni, minden természetes és megkérdőjelezhetetlen, és mindig van jutalma. Ugyanakkor felnőttként az önátadás is elkezdett megcsappanni, izgalom a színpadon, csalódások a szerelemben és már ott is termettek a blokkok.

A csecsemőkori traumám az Isten és élet-nélküliségről, az élet, mint pokol megéléséről szól (egyedül, hónapokig kórházban, élet és halál között 6 hetes koromtól három hónapos koromig, az első leválásig). És mostanában, amióta önálló éltbe kezdtem, bár egyre jobban nyomaszt az egyedüllét és az élettel járó feladatok, és olykor valóban úgy tűnik, mintha minden pont ellenem esküdött volna össze, mégis, minden elkeseredésem végén mindig ott van: bármit élek, tudom, hogy az elmém illúziója, egyszerűen tudom, és azt is, hogy a valóság az, ami onnan látszik, amit istennek nevez a kultúránk. Tudom, hogy nem fogok meghalni, és tudom, hogy ezt az állapotot el lehet érni tudatosan is. Nem tudom, hogy mit sikerül, iszonyatosan terhelt vagyok karmikusan, még csak most kezdem igazán érzeni. De tudom, hogy nem fontos annyira. Mert ez a dolog van, és kész, akár képes vagyok megélni, akár nem. É legkésőbb akkor, amikor majd elhagyom a testem, megtapasztalhatom újra. És semmit sem fogok bánni és semmitől sem fogok félni, és semmi nem lesz többé nehéz, vagy szenvedés. Tudom, mert megéltem ezt az állapotot, elég hosszan (hónapokig a műtétem után).

Nem tudom, ezt nevezed e hitnek. Az imát úgy gyakorlom, mint lelki segítőerőt, vagy mint egy eszközt, ami tudom, hogy bizonyos törvények szerint működik.

A meditációról csak még annyit, hogy gyerekkoromban sem voltam valószínűleg kevésbé sérült, mint felnőttként, mégis tudtam meditálni. Csak nem tudtam róla hogy azt teszem. napi négy órát meditáltam, a zongora mellett. :) Ez most nagyon hiányzik. Ez a vonal bizonyos szempontból eltört, és reméltem, hogy a műtét után kiderül, végleg elhagyom e ezt az utat, vagy csak átalakítom, hogyan van újra igényem a zenélésre, ha régi sémák már nem működnek..stb., de sajnos még mindig nem látok tisztán ezen a területen és még mindig nem indultak be olyan folyamatok, amelyek tartósan más irányt mutatnak, vagy vissza mutatnának régi gyakorlathoz. Pedig ez, ha valami nagyon hiányzik, és érdekes módon semmilyen másik módszerrel nem tudtam helyettesíteni.

Szóval érdekes, de a sérült személyiség is meditálhat, szerintem, ha talál egy utat, de az a tapasztalatom, sajnos, hogy ezek a tanult meditációk voltak a legkevésbé olyanok, amelyeket működtetni tudtam volna hosszútávon. Így maradt a spontán medibe esés, egy egy guru energiával támogatott vezetett meditációja, esetenként, időszakosan a zene, vagy a tánc hatására előjött megváltozott tudatállapottok és olykor az ima.

A legfantasztikusabb ima élményem, a legrosszabb tartósan alacsony szintű lelkiállapotom oldásaként esett meg, spontán, egy rehabilitációs intézményben pár éve. Annyira depressziós voltam és kimerült, hogy a tornán és a szintén egyedül végzett sétán kívül semmihez nem jöttem ki a szobámból, gyakorlatilag teljesen egyedül voltam egy egész hónapig egy egy ágyas kórházi szobában. Megérkezésem után napokig sírtam, és egy nap nem hagytam abba. Nem tudom pontosan, mennyit sírhattam egyfolytában, csak arra emlékezem, hogy az ágyam tele volt papír-zsebkendővel, én térdelve hajlongtam és mormolva beszéltem Istenhez, és ezt folyamatosa csináltam órákig. Míg egyszer az egyik elpihenésemben egy hatalmas fehér fényt láttam bal oldalon közelíteni felém ( az altatásban is bal oldalon vlt, nem tudom miért) és én arrafelé mentem, valahogy lélekben, nem tudom ezt jobban leírni. Egy bizonyos szinti magamba tudtam engedni, illetve magam odaengedni, de aztán bekapcsolt az egóm és olyan volt, mintha visszalöktek volna onnan. Viszont utána az az egy két pillanat napokig állandósult boldogság-érzésben tartott.

Ezt azért írtam le, mert ugyan ez csak egy élményem a sok közül (nem pont ilyen, csak hasonló) amik szerintem nagyon magas rezgésű , felső csakrás élmények, de sem ezt, sem ezek közül sokat soha nem tudtam megismételni akaratlagosan. Pedig elvileg "tudom" hogy kell csinálni és tapasztalatom is van, tehát nem kell hinnem.

Szerintem az, amit sok ember meditációnak él meg, vagy annak nevez, közel sem olyan tudatállapot-változás, mint amilyenről a legtöbb valódi mester beszél. Én érzem, ha ilyen történik velem, és nem tudom becsapni magam, akkor különbség van az elmélkedések és ábrándozások, a képekkel való játék (azt is műveltem egy periódusban, na azt tudtam tudatosan is előidézni, egy ideig jó volt, egy szinten túl haszontalan) és a valódi meditáció között, amely gyógyít is, nem csak az elme-munkát turbózza tovább.

Szóval szerinted akkor nekem van hitem, vagy nincs: Azt írtad az ima azoknál működik, akinek van kapcsolatuk Istennel, nem vesztették el, én pedig úgy érzem, bárcsak mindig kapcsolatban lennék, de ez nem így van. Szerintem azok is hitüket vesztik, akiknek amúgy van, sokszor, mert különben, ha állandóan istennek tudnánk lenni nem lenne szükség az imára.

Namaste

Olykor szeretek erős jelzőket használni. Szerintem sokszor helyénvaló, mert megvilágítja azt ami van, és az illúzióinkat összetöri. Aki energiát von el a másiktól annak egyetértése ellenére, az lop. Nem kell ezt szépíteni. Persze, igen, ezt kölcsönösen csinálja mindkét nem. Számomra csak akkor világosodott meg, hogy ezt tettem, amikor már nem tettem olyan mértékben: Ezért írtam a blogot.

Az előző hozzászólásomban leírtam, mit gondolok arról, mit kell tenni az egyedüllétben. De hozzáteszem: nekem is el kellett arra a szintre jutnom, hogy már beláttam, amit kellett. Azt tanácsolom, aki ide még nem jutott el, annak a félelmét kell legyőzni és belemenni minden kapcsolódásba, próbálkozni, akár nő létére is "vadászni", kiélni a hiányérzetét, mert azok kapcsolatok segítik hozzá a megismeréshez, és"kiüresedéshez", amiket így talál. Csak nem szabad elvárni semmit. Meg kell tanulni figyelni, és nem a vágyaink kielégítésére használni a kapcsolatokat. Csak élni és élvezni, úgy, hogy a másikat sem erőszakoljuk meg közben. Ez egy nagy tanulás forrása.

Én is ezt tettem, és sok mindent megtanultam az életről, a férfiakról és magamról, illetve arról, mire is vágyom valójában. Megtanultam látni a valóságot az illúzióim mögött, és tudatos döntéseket hozni. Többé nem sodródni, hanem megismerni és a megismerés alapján élni, mindig a szeretetre törekedve és a kiegyenlítődést választva. Sok sérelmet tettem így le, és a múltban felhalmozódott dolgaimat is.

Sok szerencsét!

Namaste

Amitől elkezdtem változni: belementem abba, amitől féltem, hogy önállóvá válhassak. Elengedtem a szüleimet, úgy léptem egy új életbe, hogy 20 ezer forintom maradt volna havonta, amikor megteszem. De a döntésem után egy nappal megsegített az élet, és most van annyi, hogy albérletbe tudtam költözni. Igaz, még mindig függök részben, a gyerektartástól, egy két támogatástól, de olyan irányt vettem az életeben, amiben csökkentem a függéseket és növelni igyekszem az önállóságomat: ennek megfelelően a bevételem is nőtt egy kicsit a tavalyihoz képest. Sok a mínuszom (hitel), de BÍZOM BENNE, hogy az út, amin elindultam a továbbiakban is annak megfelelően alakul, ahogy eddig, ha úgy teszek, ahogy eddig. A változásom az önismereti tanulásom gyümölcse is. Valamint azoknak az erőknek a megmozgatásán múlt, amelyek bennem vannak, csak sokáig nem használtam őket. Hit, döntés, és a felelősség vállalása a saját sorsomért.

Amiket fejleszteni kell: döntéshozás, merni tévedni, prioritások felállítása, önállóságra való törekvés, a fájdalom és szenvedés kockázatának felvállalása, különben nem fejlődünk, tudni nem az a lényeg, mi sikerül, mert ami sikerül az már megvan belül, és minden kudarc, ha vállijuk a kockázatot azokat a képességeinket fejleszti, amelyek azután sikeressé tesznek.

Ha igazán akarok tenni az életemért, akkor teljes szívemből kell akarnom! Célokat kell keresni, pl kitűzni az önfenntartást, a havi eleget célnak. Az elég jó kezdet. A párkapcsolat is munka, és sok önfejlesztés, mielőtt elég jó partnert talál az ember egyáltalán. Aki azt hiszi, az élet csak úgy ad egy "jó" kapcsolatot, vagy bárkit, az téved, és az élet elnézi a tévedésed az összes következményével együtt. Nevezetesen hogy nem találsz.

Nem a sikerre kell törekedni, hanem bevállalni az életet a kudarcokkal együtt a jobb jövőért. Tanulni kell akarni.

Azt mondják, az életben csak 20 százalékot kell megtenni valamiért, a többit hozzáteszi az élet, ha jó az irány (valóban szükséged van arra dologra). De rá kell jönni, mi az a húsz százaléknyi tennivaló és miben.

Nem elég létezni, akarni kell élni tudni, jobban tudni élni! Ha nincs hited, használd az akaratod, lásd, hogy működik és kezdj hinni magadban!

Namaste

Értem h mit mondasz, és egyetértek. De ez nem mondd ellen annak a tudatállapotnak, amit leírtam.

Ott nem utasítottam el semmit. A töketlenséget sem, ami van. Ellenkezőleg -szerettem.

De valahogy mégis érzékelhető volt a különbség. Egyben. :)

Pl az első műsorok között, amit a tvben láttam éppen egy arról szólt, hogy a dél-európai államok küzdöttek az Afrikából bevándorlókkal. Néztem, néztem, és elsírtam magam, összeszorult a szívem.

Egy csomó embert láttam, akik mint valami bábuk rángatóztak különböző dolgokon, akik összeütköztek, szenvedtek és dühöngtek, de olyan gyerekes volt sz egész, olyan színes, mint egy cirkusz és egyben olyan fájdalmas. Kegyelmet éreztem, és szívfájdalmat: azt érzetem: Istenem, milyen hatalmas dolog az élet, milyen csodálatos (épp megélhettem ennek gyönyörét) és ezek a kis buta lények (ítélkezés érzése nélkül) elherdálják. Maguk teszik tönkre. itt NINCS SZERETET.

Nem láttam pokolnak, nem volt rá érzelmi reakcióm, rossz érzelmem vagy ilyesmi. Egyszerűen tisztán láttam mit csinálunk: elválasztottságunk illúziójában.

Az elválasztottságban nincs kegyelem és hálaérzés. Nem lehetséges érezni, mert ezek az egység érzései.

Az elválasztottság illúzió, magányt szül, küzdelmet, félelmet, dühöt, gyűlöletet és szenvedést.

Valóban, a mai ember számára (ehhez az énemhez, az egómhoz sajnos nekem is vissza kellett térnem) valóban a szenvedésen keresztül vezet az út. Nem lehet másképp, mert annyira bebástyázta magát az illúzióiba. Valóban először meg kell látnia egyáltalán magát és a világot és utána el kell fogadni annak tökéletlenségében. Akkor szeret, amikor ezt meg tudja tenni. és az univerzum törvénye, hogy ha elfogadtad a magad teremtette tévedést, elkezded szeretni magad és az életed (a sorsod) így is, feloldódik, és megvilágosodik a valóság. Éppen ebből az elfogadásból és szeretetből fakad a hála és a kegyelem, ami viszont már az egységbe vezet, ahonnan egyértelműen látni, tudni és érezni, hogy nem vagyunk egyedül, olyannyira nem, hogy tökéletes egységben vagyunk mindennel.

Namaste