Nem lehet, hogy csak a félelem az, ami elválaszt ettől? Az "ismeretlen, bizonytalan" ra adott REAKCIÓ?

Amit én tanultam, azt mondja, NE REAGÁLJ! Ha képesek vagyunk nem reagálni, olyannak tapasztaljuk a világot, amilyen, annak egységes mivoltában, illúziók nélkül.

Ugyanis az az út, amit leírtál, valóban így van, én is így látom, de azt is tudni kell, hogy az elválasztottság, amit megéltünk önmagunk felfedezése útján csupán illúzió, hiszen a teremtést továbbra is a legmagasabb rendű energia tartja fent, ennek az egész nagy színjátéknak a hátterében.

A fájdalom és a szenvedés abból adódik, hogy úgy éltük meg, elszakadtunk isteni mivoltunktól, ahogy a gyermek testileg elszakad az anyától születéskor, erről szól a paradicsomból való kiűzetés.

A tanulás valóban a fejlődés része, és ennek a fejlődésnek az is része,. hogy megéljük az elszakadottság, kettősség, elválasztottság hamis illúzióját.

Szerintem ez a lényeg és most ott tartunk szellemileg, hogy tömegesen felismerhetjük, ez nem így van!!

Ez az, ami alapjaiban megváltoztathatja az életszeméletünket, az életünket, és ez az, ami eltörli a félelmet, ami az elválasztás illúziójának táptalaja. Az egység-érzést, az Istennel való egységet nevezi a vallás szeretetnek, és ahol szeretet van, nincs félelem, ott "tisztán látunk" vagyis, nem az illúziónk, az egónk fogságában vagyunk, olyannak látjuk a dolgokat, amilyenek, címkék nélkül, ítéletek nélkül, egységben, ahogy vannak és külön külön, de elválasztás nélkül, félelem és érzelmi töltések nélkül, teljes csendben, a teremtés csöndjében és békéjében, reakciók nélkül.

Ez a tudatosság, az isteni tudatosság.

A tudás nem ugyanez. A tudás csak lépcső, ahogy te is írtad, elkerülhetetlen, mert az elválasztódás illúzióját is meg kellett élnünk. A tudás az elme területe, és az elme, a megértés, a tudomány, a tudás még mindig az asztrális, a duális világhoz kapcsolódó énünk, amely fel nem foghatja azt az egységet, amiben a mindenség létezik - végső valójában.

A tudás és a megismerés nem ugyanaz. Ismerhetek valamit, anélkül, hogy feltétlenül kielemezném az eszemmel.... sőt jobban ismerhetek a finom érzékeimmel, mint alacsonyabb megismerési képességeimmel.

Ilyen értelemben a tudás fájának almája az elme megismerésének vágyát jelenti, a duális világba lépés vágyát, amivel együtt járt a szenvedés (ahogy a Biblia is írja), de csak azért, mert nem fogjuk fel abban az állapotban, hogy valójában, magasabb szinteken nem veszítettük el Istent, minthogyha a gyermek is az elválasztottságát tanulja először meg, és a szeretetet csak felnőtt korban. A ego együtt jár a duális világgal (ha van isten, ott van ördög is :) ), Isten látszólagos elvesztése is a tanulásunk része. De azt kell felfognunk végre ahhoz hogy felnőjünk (és megélnünk), hogy ez csak az elme-játszma része, amit magunk választottunk. És mögötte ott van a tökéletes egység, minig, most is. Isten nem veszített el minket, és mi is csak azt hisszük, hogy elvesítettük őt. Az ego miatt.

A tudatosságot kell választanunk, ha már eleget tanultunk s tudunk, és félretenni a könyveket, az elmét, az elemzést. Az utolsó lépcsőben.

Néha beleérzek ebbe az állapotba halványan. Itt nincsenek gondolatok, és nincs ott a tudás sem, semmi az ok-okozati világból. Csak tökéletes béke, öröm, üresség, amiben "szállnak" az események, amik körülöttem zajnak, és amik bennem, azok nagyon kevesek és csak elsuhannak, de alig zavarnak. Boldogság, áradás. A gondolkodás is eszköz, nem gondolkodom, csak "csinálom a gondolkodást", mert éppen kell, de ahogy elkezdtem el is engedem, mintha soha nem is gondoltam volna.... nehéz leírni, a műtétem után voltam sokáig eben a állapotban. Szinte fájt, ahogy egyre lejjebb kellett szállni. Hiába akartam megtartani, mert a gyógyszerek okozták, meg a katarzis, és a sokk amit az elme kapott, mert meghalt és életre kelt a test.

Nem a tudatosságom. :) És most vissza kellene találni.

De emlékszem rá, nagyon is. Semmiféle tudásnem kellett hozzá. :)
Csak én kellettem, egy "másik én" :) Csodás volt.

Csak tettem a dolgom, és állandóan boldog voltam. Egyfolytában, és mindent annyira tisztán láttam, mint soha azelőtt, és ugyanígy éreztem. Semmi sem fájt, de mégis mindent érzékeltem úgy , ahogy volt. El tudtam választania dolgokat, de nem kellett ezért erőfeszítést tennem. (Gondolkodnom.) Mindig éreztem mit kell tennem, nem volt bennem kétség, félelem. Olyan biztonságban éreztem magam, mint még soha, s azóta sem, pedig semmizel sem volt többem, sőt, újra kellet enni, járni tanulnom - még a testi képességeimnek sem voltam birtokában. Egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy mi lesz, ha valami nem megy? A testem nem kívánta a ételt, azt mondták, majd fogja (két hét kóma és három halálközeli állapot után :) . Én meg azt mondtam a testemnek: akkor mos eszünk. És elhatároztam, hogy legalább felét megeszem mindennek. És ment, mint a karikacsapás. Nem fűztem ezekhez ítéletet, gondolatokat, kétségeket, félelemeket, érzéseket sem. Nem REAGÁLTAM, nem minősítettem, nem elemeztem és nem kérdeztem. CSAK ettem. És a testem behódolt :)

Bárcsak tudnám ezt csinálni mindig!

Azt hiszem, ha egy kívánságom lehetne, amit Isten teljesít, minden kétséget kizárólag az az lenne, hogy érhessem el ezt a tudatállapotot tudatosan, és ha akarok lehessek benne mindig. :)

Szerintem ez a Paradicsom. Élet és boldogság, tökéletes harmóniában, jóval rosszal, együtt, úgy, hogy nem húz le, és nem emel fel, de nem is kell, mert ennél boldogabb nem lehetsz. :)

És ehhez nem kellett tudás. :)

Namaste

Lehet, h átfogalmaznám ezt arra, hogy nem rendeljük sem önmagunkat sem másokat alá a játszmáknak. Szerintem nem olyan egyértelmű ez a "nem rendelem alá magam" dolog. Persze, értem. És első fokon igaz. de másodfokon valami olyasmit érzek, amit te. A szeretet kölcsönösség, ráadásul nem kiszámítható, hanem spontán kölcsönösség.

Nem rendelhetem alá magam más egójának, de ha nem vagyok rugalmas és elfogadó, akkor önzővé válhatok lehet, h van olyan helyzet, amiben a másik akarata az enyém is lehet, vagy fordítva.

A szeretet egyensúly, ha mindig magam tolom előre, erőszakos vagyok, és hajlamossá válhatok nem figyelni másokat és mások érdekeit magam körül. Ezt nagyon jól ismerem Kos-ként, ráadásul úgy, hogy a Kos segített nekem élni. Mégis most úgy érzem, túl sok, ha mindig erre a törvényre figyelek. Elszállok. És egyedül maradok.

De hol a határ? Hol kezdődik az önzés, és fejeződik be az "egészséges önzés"? És hol kezdődik az igazi szeretet és fejeződik be az "alárendelem magam másoknak és akkor szeretek" hamis illúziója?

Namaste

Igen, nyiss egy blogot, nagyon érdekelne!

Én is így gondoltam régebben, de most egyáltalán nem a dogmára gondolva írtam amit írtam. Ellenkezőleg. Inkább arra az állapotra (tudatállapotra) céloztam, amikor már nem akarunk tudni. kicsit úgy, mint ahogy József Attila is mondta, nem szó szerintem, hogy a tudást meg kell szerezni, de ahhoz, hogy mesterré válj el kell engedni. és egyszer csak csinálni kell a dolgokat.

Azt hiszem bizonyos szempontokból már gyakorlom ezt a dolgot, bár még mindig túl sokat agyalok egyes helyzetekben, de ez inkább egy megtisztítandó személyiség-jegy nálam, egyébként tényleg, ráadásul tudatosan félre kellett tennem azt a stádiumot az életemben, amikor gyűjtöm a tudást. Jó érzés. tudom, h itt van. bennem. Már nem lexikálisan, csak rezgésekben. de tudom, hogy minden itt van, mindent megkaptam még a műtét előtt, amire most nagy szükségem van. De ahhoz, hogy használni tudjam, arra is szükség volt, hogy ne akarjam tudásból megoldani a dolgokat, csak hagyjam, hogy az amit "tudok" magától hozzárendelődjön a helyzetekhez, amiket bevállalok megélésre. Érdekes része az útnak. izgalmas.

Ezen a nyomvonalon haladva gondoltam arra, hogy nem lehet, hogy ez a dogma, hogy "ne törekedj a tudásra" nem is arra utal, amire az egyház használta/használja, hanem egyfajta magasabb tudatállapotra? ugyanis a teljes békében az ember már valóban nem tud, "csak" csinál, csak van, ahogy mondják aggyal érez és szívvel gondol, és a tudásnak már nincs jelentősége.

Ebben az értelemben természetesen megkülönböztetem a tudást a tudatosságtól. hiszen a tudatosság maga az, amiről beszélek. egy nagyon magad fokú tudatosság. Amiben azonban a tudás helyett valami magasabb rendű van. Az elme képességeinél magasabb rendű dolog.

Nem hiszem hogy az alma a tudást, mint rosszat tüntetné fel, inkább a tudás megszerzésének elkerülhetetlen fázisára utal, arra, hogy szükség van tudásra, de a tudás önmagában nem tesz boldoggá. Isten (Isten-tudat) tesz boldoggá. És Isten csak azért intette ettől az embert, mert tudta, ez által esik a kettősségbe, és az megcsalja majd őt. Ez már egy magas rendű választás: az egység, vagy az asztrális világ közötti tudatos választás pódiuma. És az egység világa, dimenziója, tudatállapota Istené, nem kettős, nem elme-vezérelt, épp ezért boldog. Hiszen nem megvezethető az illúziók világa által. Szerintem Jézus mondása a lelki- szegényekről valami hasonlót jelent. Ez nem szegénységet, csak egyszerűséget, a dolgokhoz való egyszerű és gyermekien szívbéli hozzáállást jelenthet, amiben a tudomány és a tudás, az elme hatalmai, melyek lerántanak a kettősség világába ( a Világba!), nem kaphatnak helyet.

Na, tegyük át egy másik blogba?

Namaste

Valami olyasmit képzelek inkább el, hogy amikor a belső útban feloldottuk amit kell, utána már használni tudjuk azt a töltést, ami eddig tapadt ránk.

És akkor talán lehet, hogy "szép világot teremtünk" újra, mert azt érdemesebb, kellemesebb,. Ebben a szép világban, ami tele van jó érzésekkel, mert mi úgy akarjuk viszont már nem függünk ettől. Tudatosak vagyunk benne, tudjuk, minden pillanatban hogy a végső valósághoz képest illúzió. Múló éd változó dolog.

Szerintem ez az igazi teremtés, és ezt kellene elérni itt a földön, mert akkor teljes függetlenségben és szabadságban teremthetnénk egy jobb világot - de csak játékból. :)

Amúgy úgy is ezt tanuljuk: a jó hozzáállás az élethez, ha még testben vagyunk úgyis a delfiné: lemerülünk, felúszunk, és egyenlő arányban és harmonikus ritmusban tesszük ezt. Ezt jelenti szerintem a tudatos élet. Sem azt, hogy folyton fent akarunk lenni, és csak szemlélni ami "alant" zajlik: ahhoz nem kell test. Sem az, hogy beleragadunk az alsó régiókba, mert az meg megöl.

Az igazi, teles élet szerintem az, ha képessé válunk delfinként elmerülni az illúziókba, megélni, majd elengedni. Egyszerre látni és érzeni az isteni énünkkel és a testünkkel, hiszen mindegyikkel rendelkezünk.

De így belegondolva az is lehet, hogy a végén kilépünk az egészből, mondván úgyis mindenki azt csinál, amit akar, mindenki tanulja amit kell, ez a világ ilyen. Mi meg már nem.

Szerintem ez az a pont, amikor már nem beavatkozóként létezünk, és kilépünk a Szamszarából.

Namaste