Jaj, hát nagyon örülök, hogy boldoggá tettelek ennek a blognak a megnyitásával. Pár napja már gondolkoztam rajta, de csak tegnap jutottam el odáig, hogy tényleg beírjam. No meg, ahogy lenni szokott hirtelen alig-alig jutott eszembe valamicske a rengeteg eseményből, példából, amik megtörténtek.
A kis beszédkezdeményeiket fel-fel írogattam, de ezeket a jó kis beszólásokat nem mindegyiket. Ha eszembe jut még, majd megosztom.

Puszi

ÓÓÓ, Anitám én is szeretlek.
Én úgy érzem, úton vagyok.

Egyébként akkor nem tudom kezelni ezeket a helyzeteket anyuval, amikor a gyereket letolom valamiért vagy netalán tán tényleg hibázok vele kapcsolatban, na és akkor jönnek tőle a letolások, alázások. Drága lurkóm ezt ki is használja ...

Kedves Anita!

"Mit jelent neked ez a szó: Egység"

Sajnos még semmit. Ezen dolgozom, hogy jelentsen valamit.

"Kérdezd magadban: mit él meg ez az ember? Mi miatt történik ez?

Netán van olyan része, aki azt hiszi, valóban csak ennyit jelent, mint amit mások a fejéhez vágnak?"

Látszólag az írásomból az látszik talán, hogy szegényes vagyok, sértett, másoktól függ a lelkivilágom, hangulatember, stb-stb.
Ugyanakkor azt gondolom, hogy vannak olyan pillanataim is, amikor valóban ilyen lehúzott vagyok. De alapvetően nem ez határoz meg, csak elfogadom, hogy olyan is vagyok időnként és ez is hozzám tartozik.

"Hogy áll az önfeledtséggel, az örömmel?
Alapjában véve, milyen átlagosan (de nem szeretem ezt a szót, inkább a mindennapokban) az érzelmi világa?"

Ezt próbálom minél inkább a napjaim részévé tenni és azt mondom, hogy egyre inkább sikerül. Persze nem vagyok hülye, talán még nem sikerül a kellő mértékben, különben nem lennék cukorbeteg.
Ettől függetlenül ezt az egész dolgot, az efelé elmozdulást egy folyamat részének tekintem. Tudom, hogy hamarosan eljön a pillanat, amikor már tudatában leszek, hogy egész vagyok. Pillanatokra már most is sikerül és ezt nagy eredménynek látom. Ennek örülök most.

Látom most, hogy ellentmondásba keveredtem, mert az elején azt írtam, hogy semmit nem jelent nekem az a szó, hogy Egység.
Most már inkább úgy fogalmaznék, hogy ha csak pillanatokra is, de időnként érzem, hogy mi az.

:-))

Percről percre többek vagyunk.

Kedves Michaelita, Bea, Anita!

fejben már tudom ezeket, amiket írtok. De nagyon nehéz valakit a gyakorlatban szeretni, amikor nagyon gyakran - vannak időszakok, amikor naponta - megaláz, "le hülye primitív idiótáz" engem és a férjem is a gyerekeim előtt. Az, hogy jelenleg eltart, az igaz. De nem érti meg, hogy nem csak ő áldoz be dolgokat ezért, hanem mi is, a férjem pl. eladta a lakását + felvettünk majdnem 10 millió hitelt, hogy össze tudjunk költözni.
Anyám nehéz természet, a család 90%-ával rosszban van. Apámmal elváltak (papíron nem) és 15 éves koromtól apámmal éltem 27 éves koromig, amíg apu meg nem halt. Gyerekkoromban már nagyon korán úgy éreztem, hogy nem szeretem az anyámat. Aztán mikor elköltözött idővel úgy éreztem, hogy megértettem, hogy miért döntöttek apuval úgy, hogy elmegy és baráti, szeretet teljes lett a kapcsolatunk. Ezért is mertem belevágni, hogy magunkhoz vegyük. Szóval távolról valamennyire tudott működni a szeretet, de mióta újra összeköltöztünk, nem mondom, hogy állandóan, de gyakran kiborít. Egy darabig tűröm, elviselem a bántásait, olyan érzés, mint ha nem zavarna, de valószínűleg csak elfojtom, mert egy idő után robbanok.
Míg volt egy kis tartalékunk a férjemmel, pl. a 2. lányunk születésekor fogadtam bébiszittert segítségnek, mert anyósom nem tudott jönni, aztán rájöttem, olyan segítséget kell keresnünk, aki a saját házában tudja vállalni a gyerekeket időnként, ha nagyon szükség van rá, mert ha idejött valaki, az tutira felmondott, mert mindenkiben hibát talált, sajnos alázza kegyetlenül a környezetét a mai napig is.
Együtt érzek anyámmal, tudom, hogy nehéz neki, de attól még egyre többször felteszem a kérdést: kell ez nekünk? Tényleg fontos a kényelmes, nagy ház (aminek a hiteleit már amúgy is alig-alig tudom fizetni), ha közben még ha követek is hibát el gyerekeim nevelése közben és nem tudok sokszor olyan türelmes lenni, amilyen szeretnék és nem látom meg elégszer bennük a csodát. Nekem fontos a harmónia. Sokszor gondolkodom, hogy mi ezzel a helyzettel a dolgom? Lehet, csak annyi, hogy fel kell ismernem, hogy megvannak a kellő képességeim és tudok eleget ahhoz, hogy fenntartsam önmagam és gyerekeimet és nem kell ehhez az ő segítsége.
Ővele pedig - még ha kegyetlen is - lesz, ami lesz. Nem könnyű közvetve az anyám "gyilkosának" lenni, mert valahol tudom, hogy retteg attól, hogy otthonba teszem, mert fél, hogy abba belehal. Azt hiszi, azért haragszom rá, mert annak idején ő ment el tőlünk még gyerekkoromban. Pedig már mondtam neki, hogy nem így van, nekem az egy felszabadítás volt, annyira megkönnyebbültem, amikor elköltözött, hogy el sem hiszitek. (Ugyanezt az ikertesóm totál ellenkező érzelemmel élte meg és a mai napig haragszik anyámra és nem beszél vele és meg kell kérnem telefonon, hogy hé, ma van anyu szülinapja, hívd már fel.)
Nem volt ő rossz anya, adott, amennyit tudott, akármennyire kevésnek is éreztem ezt annak idején. De egyre inkább látom, hogy egyre nehezebben tudok vele élni és nem biztos, hogy érdemes lelki és egyre inkább anyagi értelemben tönkretennünk magunkat azért, hogy az ő ellátását biztosítsam.

Bea, abban igazad van, hogy én választottam ezt a helyzetet, de lehet, hogy rosszul döntöttem. Kezd világossá válni, hogy újra döntést kell hoznom, de még nem döntöttem. Nyilván vannak félelmeim, hogy mi legyen, hová menjünk lakni, meg főleg miből.
Jelenleg munkám sincs, aminek megoldásán rajta vagyok.

De a lényeg ebből az egészből: hogy most már felébredtem és bízom abban, hogy most már egyre inkább jó döntéseket hozok és helyre tudom rázni az életem!

Puszi nektek és köszönöm biztatásotokat.