Volt egyszer, hogy egy kristálytiszta vizű, hatalmas folyó fenekén különös lények éltek.

A folyó csendesen hömpölygött mindannyiuk - fiatalok és öregek, gazdagok és szegények, jók és gonoszok - fölött, a víz folyt, ahogyan folynia kellett, a víz csupán kristálytiszta önmagát ismerte.

A lények mindegyike görcsösen kapaszkodott a folyómeder mélyén heverő ágakba meg kövekbe, mert életük volt a kapaszkodás, az, hogy ellenálljanak a sodró áramlásnak, ezt tanulták születésük pillanatától.

Hogyan neveznéd meg azt az érzést, amikor érzed, hogy hirtelen elönt a düh.
DE NEM!
Nem ordítasz, csapkodsz vagy tombolsz... Nem is remeg mindened attól, hogy a gondolatot, érzést és kifejezését magadba zárod...
HANEM!
Tisztán érzed, tudod: dühös vagy... abban a pillanatban mégsem kerekedik felül rajtad, nem jön elő, de nem azért mert elnyomod, hanem mert másképp jön... hihetetlen módon nyugalom kíséri.
... és a pillanatban ott a kettősség.
Hogyan neveznéd?

... a gyakorlat odalent... ;)

TANULSÁG (Laoce szavaival egyszerűbb):

Egyértelmű, hogy egy idő után mindenkinek elege lesz a szeretetből, ha abból sose kap. Meg lehet azt is unni bőségesen. Önmagukból a másik felé néha kitekintve, gyakran csak annyit veszünk észre, hogy valaki undok, bosszantó, konok és a jó szóra nem hallgat. Bőségesen rendelkezünk jelzőkkel az effajta viselkedés jellemzésére. Szeretnénk, hogy szeressen, mindennél jobban akarjuk helyette. Amikor pedig törekvésünk nem éri el célját, sorsára hagyjuk, hisz az biztos többet tud vele kezdeni, mint mi. Így esik meg néha, hogy a szeretetlen embert leírják.