A napokban néztünk egy filmet Meg Ryannel, amelyben volt egy elgondolkodtató jelenet: A férj győzködi a babysittert, hogy maradjon a gyerekekkel estére is, de a lány nem vállalja, mert a barátjával lesz találkája. A férj erre érzelmi zsarolásba kezd, hogy milyen nehéz helyzetben van mostanában, meg hogy az a randi biztosan összehozható egy másik nap is...
Mire a lány egy mondattal lezárja a vitát: "Az én életem is van olyan fontos, mint a magáé!"

Sajnos hajlamosak vagyunk arra, hogy a belénk nevelt, hibás értékrenddel éljünk és jobban megfeleljünk mások elvárásainak, mint a sajátunknak. Fontosabb a munka, fontosabb a család, fontosabbak a barátok, mint a saját szükségleteink, igényeink.
Ha valaki megkér, elvár, megkövetel valamit, akkor inkább a háttérbe szorítjuk a saját vágyainkat, csak nehogy elveszítsük az illlető jóindulatát, szeretetét. Pedig ezzel pont a legfontosabb, legértékesebb embert veszítettük el: Önmagunkat!

Hogyan fogadjuk el az alacsonyabb tudatossággal rendelkező lények szerencsétlenkedését, zártságát és hülyeségét?
Ez a blogbejegyzés egyben válasz erre a fórum kérdésre: Hogy láthatom meg magam bennük?

Amikor nem fogadom el mások alacsonyabb tudatosságából fakadó szerencsétlenkedését, zártságát, hülyeségét, olyankor arra szoktam gondolni, hogy

Mindannyiunk álma, azt hiszem, a tökéletes szerelem.... és nekem sikerült! Vagy mégsem? Most mit tegyek? Elfogadjak, vagy elszaladjak?
Mert az én szerelmem egy számomra csodálatos ember, akiről álmodtam, akire vágytam...és most itt van velem már lassan 3 éve... és egyre mélyebbre hatolunk együtt a spirituális dzsungelbe, próbálok felnőni hozzá, de azt hiszem, nem megy...