Egy ideje olvasgatom, az írásokat, kritikákat, véleményeket és egyre jobban felvetődik bennem a kérdés, hogy vajon itt hányan tudják tudatosan, hogy mit is akarnak valójában?

Egyszer csak rátaláltam erre a " dalra " dalra??
Háát a szöveg nagyon nagyon ott van.

Tudta hová menjen. Volt egy vendég-hajó kikötő, kocka alakú pici moló, amely a vízen lebegett. Egy hajszálvékony pallón lehetett bemászni rá. Aznap is, mint minden nehéz pillanatban odamenekült. Bemászott, törökülésben ráült, behunyta a szemét és látta a Dunába szórt szeretteit, beszélt hozzájuk...nem a hamvakhoz, az élő kivetülésekhez. Már akkor is sokat sírt, nagyon nehezen viselte az életét, a magányt. Ott, abban a pillanatban épp a mesteréhez beszélt.

Munkácsi Mihály: Rőzsehordó c. festményén az erdei út szélén ülő, piros fejkendős, fáradt mozdulatú asszony, hátán rőzseköteggel. A mélyzöld erdő előtere rózsaszín-sárgás, agyagos utat mutat, amely nehezen járható.
Ezt a képet kapcsolnám azokhoz a dolgainkhoz, amikor önmagunk ellen és a természet ellen haladunk.

Az ember eredendően békés, boldog, szeretetteli lény, aki örömre született.
S ha ez az igazság, akkor miért olyan nehéz nekünk a békesség, a boldogság, az önmagunk szeretete?

Sziasztok!
Nemrégiben volt szó a horoszkópokról, ami elgondolkoztatott. Én ugyan nem értek az ilyesmihez, de eljátszottam a gondolattal, hogy meg kéne csináltatnom a saját horoszkópomat.

De vajon akarom én tudni mi szerepel benne? Mi van, ha csupa szörnyűség? Vagy egyszerűen teljesen más, mint amilyennek képzelem az életemet? Melyik a kisebbik rossz: a békés nem-tudás, vagy tudni, amitől tartok? Talán csak az ego játéka ez.

De egyáltalán miért félünk a tudástól?