Érdekes élményben volt részem pár órája, muszáj leírnom, nem hagy aludni a dolog. Egy nagy kád vízben feküdtem, lazultam... szeretek a kádban relaxálni, megnyugtat. Megjegyzem, nem aludtam, kb. fél percre csuktam le a szeme. Szóval csukva volt a szemem, és egyszer csak azt éreztem, hogy jobbról valami hatalmas emelkedik fölém, fekete és ijesztő. Kinyitottam a szemem, és a két éves fiam állt a kád mellett vigyorogva. Észrevétlenül jött be, míg csukva volt a szemem. Az auráját érezhettem, ahogy odaállt mellém, szinte arrébb nyomta az enyémet.

"..Adtam szádba új szavakat,
Tartottalak, aztán titokban, -mint ki fióka-madarat
röptet- zárt markom szétnyitottam, mondtam:
Szállj, próbáld, erős vagy már.
Elkaplak, hogyha elfáradtál!..."

Jobbágy Károly sorai ezek…E gondolatok jegyében próbáltam szeretettel terelgetni kezdő anyaként a rám bízott csodálatos Lényeket: Gyermekeimet. Akkoriban még nem voltam, nem lehettem az, aki ma vagyok. Néha sajnálom, hogy akkor még nem tudhattam azt, amit ma már TUDOK. De egy biztos: lehetőségeim, lényem szerint igyekeztem a legtöbbet nyújtani, adni.

Nem tudom beszélhetek-e többes számban, de talán sok emberre igaz, hogy az évek múltával úgy érezzük, hogy felgyorsul az idő.
Én legalábbis egyértelműen azt érzem, hogy míg gyerekként egy év elég nagy időtávlatnak tűnt, addig ma szinte egyik napról a másikra elrepül.
Van ennek spirituális magyarázata?

Köszi, Virág

Ui: Remélem nem gond, ha egy korábbi témából kiemelek egy részt és külön blogot nyitok neki. Mivel a korábbi blog nem volt túl populáris, úgy gondoltam ez a kiragadott rész önmagában is megállja a helyét.