Mit is írhatnék én itt e sok bölcsesség között?

Még nem tudom, csak gondoltam jelzem a jelenlétem ezzel a pár sorral, látva, hogy itt aztán minden van ami a csövön kifér.
Angyal és ördög, mindenféle fajta.
Elengedés megragadás, egy szakajtónyi technika, mindenféle búbánatra, kisebb és nagyobb bajra.
Az ember csak kapkodja a fejét, melyik is lenne mire is jó, és tényleg jó-e bármi is bármire is?

Na még gondolkodnom kell ezeken.

Kiskorunkban első ellenkezéseinkkel kezdjük el határainkat kialakítani. „A kisgyerek még egynek érzi magát az édesanyjával, ám eljön a pillanat, amikor már nem azt mondja, hogy a Palkó labdája, hanem azt, hogy az ÉN labdám. Ebben a pillanatban megjelenik a ’szembefordulás’, a leszakadás, a dac, az akarás az akarásért. Nem tudom még befűzni a cipőmet, de ÉN akarom befűzni! Vagy éppenséggel be tudom fűzni, de NEM akarom!”1 Természetes jellemfejlődésünk része, hogy megtanulunk nem-et mondani. Belső világunk kibontakozására viszont nem mindenki reagál egyformán környezetünkben.

A legkedvesebb barátnőm éppen válik. A vele való beszélgetések kapcsán én is újra-figyelem a múltam, újra is értékelem.
Az álmaink csodálatos módon, egy egy magban érkeznek el hozzánk, amit ha elvetünk, ápolunk és szeretünk, gyönyörűvé bontakozik ki. Az álmainkhoz "csak" mi kellünk, és az a világ, amik mi vagyunk.
De a közös álmoknál ez mintha másképp lenne.

A közös álmok még csodálatosabbak, hiszen az egység érzését élhetjük meg minden egyes megvalósított morzsájukban, tapasztalati úton. Nem sok párnak adatik meg, hogy elég közös álmuk legyen.