Az alábbi videó eszembe, juttatta, hogy mi emberek mennyire telhetetlenek vagyunk. Nem elég nekünk az, ami magától megadatik, hanem sokkal de sokkal többre vágyunk, lehetőleg a mindenre!
De miért hajt minket a telhetetlenség? Miért nem elégszünk meg azzal, amink van, vagy csak egy kicsit többel?
Egyáltalán elérhető az a "minden", amit a telhetetlenségünkkel hajtunk?
Te is telhetetlen vagy? Miben?

Ma aztán igazán elégedett lehetett önmagával, mert megállás nélkül dolgozott.
Reggel korán kelt, pedig ma a hosszúhétvége harmadik napja volt, megfőzött korán reggel, mert várta az öccsét, a lányát és az öccse barátját.
A kertet tették rendbe, mielőtt beáll a rossz idő. Szerencséjük volt, mert nem esett, így gyorsan haladtak a sövénynyírással, ásással, virágok rendezésével. Még a kamra átrendezésére is jutott idő. Jólesett a fizikai munka a jó levegőn.

Nem tudom, fontos-e ez másnak, de azt érzem valamiért, hogy írjam meg.

Megmentősdi. Van ugye a játszma, amikor egónk ezzel szeretné megmutatni önmaga nagyságát, hogy másoknak fölébe kerekedik és minduntalan mindenkit meg akar menteni, aki erre vevő. Kétszereplős játék, mindkét fél egyformán benne van.

De most nem erről szeretnék írni. Szerencsére ez a "betegség" nem kínoz engem úgy általában, ha belevonódok egy ilyen játszmába néha, akkor is észreveszem, mert furán érzem magam benne, számomra nem komfortos ilyet játszani - ami persze szintén kezelendő, de nem tartozik a tárgyhoz.

Milyen sötét lett hirtelen. Felhők tornyosulnak az égen, s hallom, halk cseppekben elered az eső. Az ágyon ülve mérgelődök. Az a fránya nyelvvizsga! Annyit készültem rá, lelkiismeretesen megtettem MINDENT, erre kapunk egy olyan tesztet, ami köszönőviszonyban sincs a tankönyvekben és interneten szereplőkkel. Az egész csoport a hasára csapva tippelt csak. Micsoda dolog az, hogy mindent megteszek, és tőlem független okok miatt mégsem érem el a célom?! Mi ez a sokadik eset, hogy nem csak tőlem függ?

Az ember érzés világa nem csak szabályozható valami, hanem feltétlenül szabályozandó is.
Mindenkikénytelen rá.
Nincs más kiút!

Kezdődik azzal hogy az ember eltűri,hogy anyagi körülmények és határok erőt vegyenek rajta.
Belevész a mindennapi életelvakító részleteibe,anélkül, hogy a múló pillanatnak az egészhez való viszonyát állandó fénybe helyezné önmaga előtt. Együtt sodródik indulatokkal.
Pániknak, elégedetlenségnek ad gondolattestet.

Kacsapár....
Testvérem majd 5 éves kislányával piaci bevásárlás után kisétáltam a közeli patakpartra. Alig 1 méter széles, beton-mederben csordogáló kispatak a városban. A patakparton szoktam futni, gondoltam megmutatom neki. Néztük a kis patakot, ahogy csordogál. Megkérdezte: itt vannak kacsák? Kacsák? -kérdeztem vissza. Itt nincsenek kacsák, ez egy nagyon kicsi patak, a kacsák a tavakat szeretik. Itt biztosan nincsenek kacsák - válaszoltam. Meg tél is van, ugyebár....szóval itt tutira nincsenek kacsák - gondoltam magamban. Alig hogy, ezt megbeszéltük, kicsit távolabb tőlünk, mintha egy madárpár szállt volna le a patak vizére.