Tisztelettel köszöntök mindenkit! Bevezetésként, csak annyit szeretnék tudatni, hogy nem "mai" gyerek vagyok, bár néha azt kell hinnem, hogy a körülmények arra késztetnek,(vagy "akarnak") rávenni, hogy annak higgyem magam.

A múltkori hétvégén én magam gyűjthettem ametisztet. Kedves vendéglátóm megígérte, hogy elvisz oda, ahol ametisztet lehet gyűjteni.
Én eddig csak az üzletekben láttam ametisztet. Bennem volt az öröm, hogy mennyire fantasztikus érzés lesz ametisztet keresni. Az volt a fejecskémben, hogy remélem szerencsém lesz és találok egy szép ametisztet. Valamiért azt gondoltam, hogy szerencse kell hozzá, hogy találjak majd ametisztet. Saját magam talált ametisztem lesz.

Amikor valakivel történik valami rossz, esetleg sorozatban, akkor néhány new ages azt mondja: mert valami baj van veled. Te vagy a felelős, még ha olyan dologról van is szó, ami nem az illetőn múlt. És ez alapján esetleg még meg is ítélik, hogy ő ilyen és olyan ember, illetve ezen és azon a szinten áll. Csak mert lehet, hogy fél. Csak mert lehet, hogy fáradt. Érdemes lenne megvizsgálni ezt a kérdést. Az én felfogásomban és tapasztalataim alapján: nem erről van szó. Amikor történik valami, érdemes megvizsgálni, hogy mennyiben a mi felelősségünk.

Ez a kép mindig ámulatba ejt.

Kiskorunkban első ellenkezéseinkkel kezdjük el határainkat kialakítani. „A kisgyerek még egynek érzi magát az édesanyjával, ám eljön a pillanat, amikor már nem azt mondja, hogy a Palkó labdája, hanem azt, hogy az ÉN labdám. Ebben a pillanatban megjelenik a ’szembefordulás’, a leszakadás, a dac, az akarás az akarásért. Nem tudom még befűzni a cipőmet, de ÉN akarom befűzni! Vagy éppenséggel be tudom fűzni, de NEM akarom!”1 Természetes jellemfejlődésünk része, hogy megtanulunk nem-et mondani. Belső világunk kibontakozására viszont nem mindenki reagál egyformán környezetünkben.