Az alábbi videó eszembe, juttatta, hogy mi emberek mennyire telhetetlenek vagyunk. Nem elég nekünk az, ami magától megadatik, hanem sokkal de sokkal többre vágyunk, lehetőleg a mindenre!
De miért hajt minket a telhetetlenség? Miért nem elégszünk meg azzal, amink van, vagy csak egy kicsit többel?
Egyáltalán elérhető az a "minden", amit a telhetetlenségünkkel hajtunk?
Te is telhetetlen vagy? Miben?

Hogyan neveznéd meg azt az érzést, amikor érzed, hogy hirtelen elönt a düh.
DE NEM!
Nem ordítasz, csapkodsz vagy tombolsz... Nem is remeg mindened attól, hogy a gondolatot, érzést és kifejezését magadba zárod...
HANEM!
Tisztán érzed, tudod: dühös vagy... abban a pillanatban mégsem kerekedik felül rajtad, nem jön elő, de nem azért mert elnyomod, hanem mert másképp jön... hihetetlen módon nyugalom kíséri.
... és a pillanatban ott a kettősség.
Hogyan neveznéd?

... a gyakorlat odalent... ;)

TANULSÁG (Laoce szavaival egyszerűbb):

Úgy érzem egy ideje elkezdtem harcolni magammal. Van egy tervezgetős, agyalós személyiségem, de egyre inkább kezdem felismerni, hogy ez nem jó. Tolle-t olvasva, hallgatva teljesen meg vagyok győzve, hogy ezzel le kéne állni, nem lehet a múltban és a jövőben élni.

Próbálom rajta kapni magam, de kemény küzdelemnek tűnik.

Mikor először találkozott a férfival, nem volt benne elvárás, megbeszélték, hogy találkoznak munka ügyben.
Bemutatkozás után a férfi kissé kiesett a szerepéből és magáról kezdett el beszélni, majd rátért
a munkával kapcsolatos témára.
A nő figyelt, először a férfi külsejét a ruháját, majd azt, amit mond és a gesztusait.