Aki belenézett a dél-afrikai focivébébe, annak nyilván feltűnt a meccseket kísérő, feldühödött darázsrajra emlékeztető folyamatos alapzaj. Világméretű botrány van belőle sportrajongók körében, gyakorlatilag mindenki egy emberként gyűlöli, szitkozódik, acsarog, betiltását követeli a vuvuzelának.
Először hallgatva a nyitómeccset én is elcsodálkoztam: ez most komoly, ez így fog menni végig, tényleg?

Gyakori kérdés ez manapság, hiszen elvesztettük az évszázadok óta biztonságot adó kereteket a nemi szerepeinket és most mindenki keresi, hogy valójában mit jelent nőnek vagy éppen férfinak lenni.

Régen az emberek felvettek nemi szerepeket, megfeleltek a társadalmi elvárásoknak mind kinézetben, mind viselkedésben. Például, ha valaki hosszú hajat viselt, az elfogadott női öltözködést követte, úgy viselkedett ahogyan az Anyjától látta és csak olyan dolgokat cselekedett (dolgozott), ami egy nőnek volt joga és feladata, akkor ettől mindenki elfogadta, hogy Ő egy nő! Ehhez kétség sem férhetett és mivel ezeket a szabályokat mindenki elfogadta, így ez egy biztos kapaszkodót adott az identitását kereső énnek.

Azonban ahogy változott a világ, felrúgtuk a hagyományainkat, kiléptünk a keretek közül, azonban ezzel együtt elvesztettük a kapaszkodóinkat, a nemi szerepeinket is.

A héten az egyik nap reggel nagyon ingerült voltam. Reggeli sétám közben éreztem magamban a feszültséget! Legszívesebben ordítottam volna egyet! Séta közben próbáltam magammal beszélgetni, mit érzek, miért vagyok ennyire feszült, mi az oka. Mire beértem dolgozni, két dolog jutott eszembe, ami a feszültségem oka!

Az egyik a tökéletlenség.

Azt nem mondanám magamról, hogy maximalista vagyok, bár lehet, azt viszont tudom, hogy szeretem azt érezni, hogy én a tőlem telhető maximumot megtettem, első nekifutásra.