Képzelj el egy embert, aki az utcán rámosolyog egy másikra. Egy számára idegen emberre. Tekintetével tekintetet, és kapcsolatot keres. Azt üzeni, sőt, akár mondja is: "Szeretlek!"

Nagyon sokszor nekiugrottam már, tök komolyan elhatároztam, hogy namostaztán végighallgatok egy-egy meditációs anyagot, de alig hogy belekezdek, már alszom is.
Mintha csak valami letiltaná bennem a hallgatást. Kikapcsolok.

Azt viszont simán tudom, hogy néha csak úgy belemerülök a semmibe. Persze így is elalszom, de jóval később, és ilyenkor végtelen nyugalmat, békét érzek magamban, ám ha egy meditációs anyag után ébredek, akkor mindig előjön egy kis bosszantó elégedetlenség, hogy na már megint nem sikerült.

Ti hogy vagytok ezzel?
Nektek simán megy?

Tehetségesnek születtem. Már gyerekkoromban szembe kellett néznem azzal, hogy ez felelősséggel jár. A Sors úgy akarta, hogy az ezzel járó népszerűségbe csak jóval később, felnőttként kóstoltam bele.
Meddig kell, lehet elmenni? Muszáj a végsőkig? Mennyit kell beleadni? Mindent?
És aki menekül? Aki a felelősségre ráismervén nem akarja beteljesíteni, amire predesztiálva van? Biztosan kemény pofonokat kap.
És aki beteljesíti, de közben "elszáll az agya"? Úgy érzi, őt kell szolgálja a nép?

Félreértés ne essék, nem a személyről szeretnék nyitni egy blogot.

Hanem maga a fogalom foglalkoztat.

Vajon lehetséges-e?
Nem esetleges menekülés ez?
Kibújó a vállalt feladatok alól?

Ha ezt a gyakorlatot ráadásul meg is lehet tenni, akkor mi értelme van a karmának?
Vagy csak a "kiválasztottak" kiváltsága?

Mit gondoltok?

Mi generálhatja bennünk a szünni nem akaró várakozás érzését?
Mert ha megfigyeljük ez az érzés annyira emberi mint pl a gondolkodás hogy önkéntelen és nehéz kontrolálni.
Gondolkodunk,félünk,szeretünk,és várakozunk...ha nem csípjük el akkor szünet nélkül éljük meg ezek széles skáláját és végleteit akár.

Persze találunk jó okokat a várakozásos érzelmünkre,és milyen jó kis indokokat!Mint a félelmeinkre is ugyebár... :)