Megállapíthatjuk, hogy a betegség sem fajtáját, sem helyét tekintve nem véletlenszerű. Mint az energia minden más formája, a betegség is az ok és hatás törvényét követi.
Bizonyos panaszok közvetlen fizikai behatással is kiválthatók - például a mérgezések, balesetek, sebesülések vagy a kicsapongó életmód következményei -, de általánosságban érvényes, hogy a betegség a lényünkben lakozó alapvető hibára vezethető vissza, ahogyan azt a példák már megmutatták.

Ezért a tökéletes gyógyuláshoz nemcsak anyagi módszerek szükségesek - s ezek közül is mindig az ismert legjobbat kell választani -, hanem nekünk magunknak is teljes erőfeszítéssel kell az adott hiba kijavításán fáradoznunk. A végleges és tökéletes gyógyulás ugyanis a belsőnkből fakad, magától a Lélektől, amely harmóniájával az egész személyiséget besugározza, ha nem gátolják meg benne.

Mivel alapvetően minden betegség mögött az önszeretet áll, mint alapvető ok, van egy biztos módszer is minden szenvedés enyhítésére: önszeretet helyett mások szeretete. Ha gyakoroljuk a mások iránt megnyilvánuló szeretetteljes és gondoskodó odaadást, ha készek vagyunk a tudás megszerzésének és mások segítésének nagyszerű kalandjára, akkor hamar véget érnek személyes szenvedéseink és bajaink. Ez a legmagasabb cél: saját érdekeink feladása az emberiség szolgálatára. Nem számít, hogy Lelkünk az élet mely pontjára állított minket. Hogy kereskedők vagy kézművesek, gazdagok vagy szegények, királyok vagy koldusok vagyunk-e: mindenki képes mindenkori foglalkozásának megfelelő feladatát végrehajtani, ennek során áldássá válni környezete számára, s közvetíteni az Isteni, Felebaráti Szeretetet.

A legtöbben még magunk előtt tudunk valamekkora útszakaszt, mielõtt elérnénk a tökéletesség állapotát. Mindenesetre meglepő, hogy milyen gyorsan haladhatunk elõre utunkon, ha valóban törekszünk - feltételezve, hogy nem csupán gyenge személyiségünkben hiszünk, hanem szilárdan arra építkezünk, amit világunk nagy mestereinek példájából és tanításaiból tanulhatunk, vagyis a Lelkünkkel, Isteni Önmagunkkal való egyesülésre; ezután minden lehetségessé válik. Legtöbbünknek van egy vagy több olyan hibája, amely különösen megnehezíti továbbfejlődésünket, és ezért fontos, hogy éppen e hibákat vagy hiányosságokat megtaláljuk. Törekedjünk arra, hogy lényünket eltöltse és kiterjessze a szeretet, s egyben az ellentétes erény fejlesztésével eltüntessük azt a bizonyos hibát is. Ez kezdetben talán kissé nehéz, de csak kezdetben, mert azután megmutatkozik, hogy egy teljes szívből támogatott erény milyen gyors fejlődésre képes, és egyre biztosabbak leszünk abban is, hogy - ha kitartóak vagyunk -, a bennünk lakó Lélek segítségével biztos a győzelem.

Ahogyan nő bennünk az Univerzális Szeretet, egyre inkább felismerjük, hogy minden ember, legyen bármilyen apró is, egy napon eléri majd a tökéletességet, ahogyan azt mindannyian reméljük. Bármilyen csekélynek tűnjön is előttünk valaki, mindig arra kell gondolnunk, hogy lényében ott van az Isteni Szikra, s lassan, de biztosan növekedni fog, míg végül egész lényét besugározza majd a Teremtő nagyszerűsége.

Mindebből kiindulva a jó és rossz, helyes és helytelen kérdése viszonylagossá válik. Ami egy kőkorszaki ember természetes fejlõdésében helyes, az civilizációnk továbbfejlődött tagjainál helytelen, és ami a hozzánk hasonló embereknél erény, az egy másiknál, aki elérte a tanítványság fokozatát, hiba. Amit rossznak vagy gonosznak nevezünk, az a valóságban jó - rossz helyen, értékelésünk csupán relatív. Ne felejtsük el, hogy ideáljaink maguk is relatívak; az állatok számára talán isteneknek tűnhetünk, s közben jelenlegi állapotunkban messze a Szentek és Mártírok nagy Fehér Testvérisége alatt állunk, akik mindent odaadtak, hogy példát mutassanak nekünk. Ezért kell együttérzéssel és szimpátiával fordulnunk a legkisebbek felé is, mert még ha magasan a szintjük felett állónak érezzük is magunkat, valójában aprók vagyunk, és hosszú út áll még előttünk, amíg elérjük idõsebb testvéreink szintjét, akiknek fénye minden korban besugározza a földet.

Ha erőt vesz rajtunk a Büszkeség, meg kell próbálnunk felismerni, hogy személyiségünk önmagában semmi, képtelen bármilyen jó szolgálat vagy szívesség végrehajtására, a sötétséggel szembeni ellenállásra, ha nem támogatja a felülről jövő Fény, Lelkünk Fénye. Törekednünk kell rá, hogy egy pillantást vessünk Teremtőnk mindenhatóságára és elképzelhetetlen hatalmára, ami tökéletes világot hoz létre egy vízcseppben és tejutakat az univerzumban. Meg kell próbálnunk felismerni, hogy teljesen Tőle függünk és szerényen köszönetet kell mondanunk. Ha megtanultunk emberi elöljáróinkkal szemben tiszteletet és figyelmet tanúsítani, mennyivel nagyobb alázattal kellene viseltetnünk a Világegyetem Építőmestere iránt!

Ha Gonoszság vagy Gyűlölet zárja el utunkat, arra kell gondolnunk, hogy a Szeretet a Teremtés alapja, s hogy minden élő lélekben van valami jó és a legjobbakban is van rossz. Ha figyelünk arra, hogy másokban a jót lássuk meg - főképpen azokban, akik a legellenszenvesebbek számunkra -, meg fogjuk tanulni legalább szimpátiánkat fejleszteni és a reményt, hogy képesek jobb utat találni; később felébred bennünk a vágy, hogy segítsünk nekik ezen az úton. Végül mindannyian nyerünk a szeretet és szelídség által, és ha e két tulajdonságot megfelelően fejlesztjük magunkban, semmi sem támadhat meg többé minket, mivel mindig együttérzők leszünk és nem fejtünk ki többé ellenállást. Az ok és hatás törvénye szerint ugyanis az ellenállás károkat okoz. Életünk célja Magasabb Énünk parancsainak követése, anélkül, hogy hagynánk magunkat másoktól eltéríteni. E célt csak akkor érhetjük el, ha szelíden megmaradunk utunkon és nem avatkozunk bele mások személyiségébe, senkinek nem okozunk kárt gonoszságunkkal vagy gyűlöletünkkel. Meg kell tanulnunk mindenki mást szeretni, még ha csak egyetlen emberrel vagy egy állattal kezdjük is. Ezután hagyjuk szeretetünket növekedni, s hibánk magától eltûnik majd. A Szeretet Szeretetet nemz, míg a Gyűlölet Gyűlöletet.

Önszeretetünket azzal gyógyíthatjuk, ha ugyanazzal a figyelemmel és gondoskodással fordulunk embertársaink felé, amivel magunkra gondolunk. Nemsokára úgy bele fogunk merülni a velük való foglalatoskodásba, hogy magunkról teljesen elfeledkezünk. Ahogyan a Testvériség egyik nagy rendje kifejezte: Vigaszt találhatunk szenvedéseinkre, ha vigaszt és enyhülést nyújtunk felebarátainknak szükségük órájában. Ez a megbízható módszer az önszeretet következményeinek gyógyítására.

A bizonytalanság az önbizalom és a céltudatosság fejlesztésével haladható meg: az ember megérti, hogyan kell tétovázás és ingadozás helyett döntéseket hozni, és végre is hajtani azokat. Még ha kezdetben követünk is majd el hibákat, mindenképpen jobb cselekedni, mint a bizonytalanság miatt jó alkalmakat elszalasztani. A határozottság gyorsan növekedésnek indul, a fejünk felett lebegő félelem eltűnik, és az így szerzett tapasztalatok segítenek majd jobb döntések meghozatalában.

Ha Tudatlanságunkat akarjuk megszüntetni, nem szabad félnünk az új tapasztalatoktól, hanem éber elmével, nyitott szemekkel és fülekkel kell megszereznünk a tudás minden elérhető morzsáját. Ugyanakkor szellemünkben mozgékonnyá kell válnunk, nehogy előítéletek és korábbi meggyőződések miatt elszalasszuk az alkalmat a további tudás megszerzésére. Ha felismerünk egy átfogó igazságot, mindig készen kell állnunk látókörünk tágítására, és nézőpontunk felülvizsgálatára, bármily mélyen gyökerezzen is régi szemléletünk.

A Büszkeséghez hasonlóan a Birtoklási vágy is hatalmas gátja a fejlődésnek, ezért mindkettőt kíméletlenül ki kell gyomlálnunk. A Bírvágy következményei szigorúak, mivel arra bíztat minket, hogy felebarátaink fejlődésébe beleavatkozzunk. Fel kell ismernünk, hogy minden lény azért van itt, hogy Lelke parancsai és csakis azok szerint járja fejlődése útját, és egyikünknek sem szabad mást tenni, mint a hozzánk közel állókat fejlődésük útján támogatni. Segítenünk kell hitük, s ha erőnkből telik, tudásuk gyarapodását és a továbbhaladásukat segítő alkalmak megteremtését. Ha azt szeretnénk, hogy életünk meredek, fáradságos emelkedőin segítséget kapjunk, mindig késznek kell állnunk arra, hogy mi is segítő kezet nyújtsunk és tapasztalatainkat megosszuk fiatalabb vagy gyengébb felebarátainkkal. Ilyennek kellene lennie a szülő-gyermek, a mester-inas, vagy a baráti kapcsolatoknak: szeretetet, gondoskodást és védelmet nyújtani, amíg az valóban szükséges és segítő, de egyetlen pillanatra sem zavarni a személyiség természetes kibontakozását, mivel az Lelke parancsait követi.

Legtöbbünk gyermek- és fiatalkorában sokkal közelebb áll Lelkéhez, mint később. Gyakran világosabb elképzeléseink vannak életünk feladatáról, a ránk váró megpróbáltatásokról és a fejlesztendő tulajdonságokról. Az az oka ennek, hogy a materializmus, valamint a mai viszonyok és a minket körülvevő személyiségek hatására lassan elfordulunk Felsőbb Énünk hangjától és szilárdan kötõdünk a megszokotthoz, s hiányos eszményeihez, ahogyan ez civilizációnkban jól megfigyelhető. A szülőknek, mestereknek és barátoknak mindig azon kellene fáradozniuk, hogy a Felsőbb Én fejlődését segítsék, ha már megvan az a csodálatos előjoguk és alkalmuk, hogy befolyással lehetnek másokra; de mindig mindenkinek meg kell hagyniuk mindazt a szabadságot, amit ők is elvárnak másoktól.

Minden hibát megtalálhatunk és kiírthatunk magunkban, ha az azokkal ellentétes erényt fejlesztjük; így legyőzzük a Lélek és a személyiség közötti konfliktusokat, a betegségek fő okait. Ez önmagában is - ha a beteg elegendő erővel és hittel bír - megvilágosodást, egészséget és örömet hoz magával, míg a kevésbé erőseket az orvosok munkája fizikailag támogatja e cél elérésében.

Meg kell tanulnunk, hogy Lelkünk parancsai szerint fejlesszük személyiségünket, senkitől sem félve és mindig ügyelve arra, hogy senki ne zavarhassa lényünk kibontakozását, ne téríthessen el minket embertársainkkal szembeni kötelességeink és segítőkészségünk kifejezésétől. Mert minél tovább haladunk előre, annál inkább áldássá válunk a körülöttünk élők számára. Különösen figyeljünk arra, hogy csak akkor segítsünk másoknak, bárkiről legyen is szó, ha a segítés vágya valóban Lelkünk Parancsa, belülről fakad és nem rosszul értelmezett kötelességtudatból, amit valaki bebeszélt nekünk vagy ránk kényszerített. Ez a modern konvencióknak köszönhető tragédiák egyike; felmérhetetlen, hogy hány ezer életet zavar meg, hány milliárdnyi alkalmat torlaszol el, mennyi bánatot és szenvedést okoz és hány gyermeket kényszerít rá, hogy kötelességtudatból sok éven át szüleiről gondoskodjon, akiknek valójában egyetlen betegségük a figyelemfelkeltés és gondoskodás utáni vágy. Gondoljunk a férfiak és asszonyok seregére, akik elszalasztották a lehetőséget, hogy valami nagyot és hasznosat tegyenek az emberiségért, mert valaki fölébük kerekedett, és soha nem vették a bátorságot, hogy elszakadjanak tőle, s szabaddá váljanak. Gondoljunk a gyerekekre, akik életük kezdetén megértették és elfogadták elrendelt hivatásukat, majd a nehéz körülmények, rossz tanácsok vagy csekély céltudatosságuk miatt más területre tévedtek, ahol sem boldogok nem lehetnek, sem továbbfejlődni nem tudnak. Csakis lelkiismeretünk hangja mondhatja meg nekünk, hogy kit és hogyan kell szolgálnunk, hogy kötelességünk egyvalakire vagy többekre érvényes-e. De ha végre meghallottuk a választ, akkor a parancsot legjobb képességünk szerint követnünk kell.

S végül: nem kell félnünk az életbe való belemerüléstől. Azért vagyunk itt, hogy tapasztalatokat és tudást gyűjtsünk. Vajmi keveset fogunk tanulni, ha nem a valóság talaján állunk és nem fáradozunk a végsőkig. Az élet minden területén szerezhetünk tapasztalatokat, hiszen az emberiség és a természet igazságai éppoly sikeresen - sőt, talán még sikeresebben - tanulhatók vidéken, mint a nagyvárosok zajában és hajszájában.

(Részlet Dr. Edward Bach: Értekezés a betegség valódi okáról és gyógymódjáról című munkájából)

www.szantal.hu