A legutóbbi párkapcsolatom, illetve szakításom után merült fel bennem a kérdés, hogy egy párkapcsolatban mennyire lehet szabad valaki? Mennyire "engedhető" szabadon a másik, valamint hol vannak a határok? Arra gondolok, hogy az, ami már a másik embernek fáj, azt hogyan lehet kezelni?
Elvárható-e a kompromisszum, vagy mindenki azt csinál, amit akar, és nem szabad korlátozni sem magunkat, sem mást?
Mi erről a véleményetek?

Sziasztok!
Régóta olvasgatom a fórumot, de most úgy gondoltam, én is tanácsot kérek. 2012 nekem nagyon nehéz volt, spirituális fejlődésre vágytam, hát megkaptam hozzá a leckét. A férjem elhagyott, magam maradtam a gyerekekkel, új életet kezdtem, elköltöztem.
Közben megtetszett valaki, de köztünk rengeteg akadály van és azt hiszem csak én vonzódom igazán. Amire eddig rájöttem, hogy párkapcsolataimban nem szerettem eléggé önmagamat, most is a külvilágtól várnám el, hogy szeressen.
Tehát meg kell tanulnom szeretni igazán magamat. Van erre valami jól bevált módszeretek?

Mi az az entitás? Kell-e félni tőlük? Hogyan kezeljük Őket?

Ezekre a kérdésekre keressük a választ ebben a fórumtémában.

Mit gondoltok arról, ha a fenn álló problémáik tartósnak bizonyulnak, ha azokat évek alatt sem sikerül megoldani.
Mi ilyenkor a teendő?
Esetleg az, hogy ne akarjuk azokat megoldani?
Mit és mire tanít?

Azt kell megtanulni, hogy megtanuljunk együtt élni a tartósan fen álló problémával? (pld betegség, amire semmilyen terápia, gyógyszer nem hoz javulást )
Vagy épp ellenkezőleg, mindenképpen meg kell azt oldanunk? (pld állást, hivatást kell, megélhetést kell találni)
De mi van. ha nem megy, sem egyik, sem másik? Csak teherként növekszik?

Az Aditivel újra fellángoló vitánkról jutott eszembe ez a fórumtéma:

Vajon meddig érdemes vitázni? Meggyőzhető-e a másik vitázó fél?
Kiderül-e, hogy kinek van igaza?
Vagy mindenkinek igaza van? Esetleg senkinek sem?