Vasárnap reggel nagy tervekkel ébredtem..., valami finomat reggeliznék, mi is legyen az? Aszalt paradicsom, olivabogyó, pestoszósz, vaj és tejföl, isteni fincsi kenyérre kenhető krémet kaptam. Erőteljes ízű volt, de ízlett és csak ettem, ettem... Már akkor éreztem, hogy ez talán sokkolni fogja a gyomromat. Estére realizálódott is ez az aggodalmam. Eleinte csak kevésbé, majd egyre jobban fájt a gyomrom és émelyegni is kezdtem. Mikor már órák óta ebben a kínzó állapotban voltam, úgy döntöttem, hogy elég volt és belemegyek ebbe az émelygős, borzasztó rossz közérzetet adó állapotba.

 Egy kedves ismerősömtől kaptam ezt a könyvajánlót.

 

"Tegnapelőtt" blogját olvasgatva a fájdalmon kezdtem gondolkodni.

(A blogot ajánlom mindenkinek: saját kis Csillag-gyermekünk igen zseniális meglátásokat fogalmaz meg a http://www.tegnapreggel.blogspot.com/ oldalon).

Nem is olyan rég még féltem a fájdalomtól. Ezzel persze rögtön két negatív érzést is gerjesztettem önmagamban. Ügyes vagyok, mi? :-))

Álom… egy csúszós, jeges hegyoldalra kapaszkodunk felfelé, nekem elég veszélyesnek tűnt és nem is igazán tudtam, hogy hova megyünk…. Valakivel voltam, őt követtem…. négykézláb is megyek talán..; akivel vagyok az hasra fekszik és hason csúszva elindul lefelé, majd mikor elért egy pontot, akkor felül és ülve csúszik tovább…. Én pedig itt érzem azt, hogy na, ezt nem csinálom, én nem megyek vele…. Egyrészt éreztem, hogy a csizmám már átázott… már így is piszkos volt a fehér kabátom… úgyhogy én egy másik utat kerestem, hogy lefelé induljak… ez is elég “veszélyesnek” tűnt..