Köszönöm, hogy ezt leírtad és gondolkodhattam róla.
Igen hasznos volt számba-venni, hogy mikor mit is érzek/gondolok és miért is lehet mindez?

Én önmagamnak megkülönböztetem azt a várakozást, amikor valamit teszek/elindítok és türelmesen kivárok, hogy erre más/mások/az univerzum hogyan reagál/hogyan válaszol.

Aztán van az, amikor pl. arra várok, hogy szabira mehessek:) Ez azért van, mert itt és most fáradt vagyok és az elmém a szabadságra várakozással teremti meg számomra a lehetőségét, hogy a helyzet változni fog. Az ilyen típusú várakozás számomra azt jelenti, hogy az elmémben élek.

Ha az itt és mostban vagyok, akkor aktív tapasztalásban vagyok és nincsen bennem várakozás, csak megélés/átélés/tapasztalás.

Szóval én azt mondanám a fentiek után, hogyha várakozom akkor az elmém által bekorlátozom magam, vagy valaminek a beismerése/felismerése elől a várakozásba "menekülök", tehát nem az elfogadás, az itt és most teljeskörű megélése van bennem.
S ez számomra olyannak tűnik, mintha a kettő ki is zárná egymást: vagy egyik van (tapasztalás) vagy másik (várakozás).

Én így látom/érzem/gondolom, de jó lenne látni mások válaszait/érzéseit/gondolatait is!

Az első kérdésre a saját válaszom:
Nem hinném, hogy immár másodszorra a nemzeti ünnepünkön véletlenül történne velünk olyasmi, ami összefogásra, segítségnyújtásra, együttérzésre, együtt-munkálkodásra ösztönöz bennünket.
Az első - augusztus 20-i tűzijáték alatti hirtelen támadt esőzéses, viharos figyelmeztetés meg kellett, hogy tanítson bennünket arra - összmagyarság szinten - hogy oda kell figyelnünk egymásra, hogy felelősek vagyunk egymásért és bármilyen pánikhelyzetre csak fegyelmezetten reagálva kerülhetők el az emberáldozatok.

A mostani második figyelmeztetés pedig nem csak ezekre tanított meg, hanem több ember olyan életbeavatást kapott(kaphatott) az átéltek miatt, ami kihat az egész hátralévő életükre és sokkal mélyenérzőbbek és együttérzőbbek lesznek, mint előtte voltak (a magánemberek segítségnyújtásából következően)
Másrészt rádöbbentett bennünket arra, hogy van ebben a nemzetben - baj esetén - összetartás, segíteniakarás és vannak igazi mély, emberi érzések, emberi értékek. S ezzel együtt többen rá kellett, hogy döbbenjünk arra, hogy lelkileg sokkal erősebbek vagyunk így együtt, mint azt valaha is gondoltuk volna.

Ahogy más emberek internetes üzeneteit olvasom így a történtek után: valahogy sokkal nagyobb életbölcsességgel áthatott és mégis másokra is odafigyelve, indulatmentesen és diplomatikusan megfogalmazott tapasztalatlevonásokat olvasok, ami azt jelenti, hogy sokkal érzékenyebbek lettünk mások felé. Mintha az átélt mély és intenzív érzések, érzelmek, meghatottság megtisztított volna többünket.

Ez így mind nagyon örvendetes számomra, mert egyfajta ébredés zajlik, amit az égiek provokáltak ki tőlünk. Még azon az áron is, ha biztosan vannak körök, ahol az indulatok, a lobbizás, a felelősség másokra áttolása zajlik.

Amit szerintem még meg kellene tennünk: a közös erőnket átérezve tudatosítanunk kellene, hogy az önmagunkkal, szeretteinkkel és hazánkkal szembeni kötelességünk több egyéni felelősséget ró ránk, mint amit eddig felvállaltunk.
Véget kellene vetni annak, hogy hagyjuk hogy egyfajta fásultság telepedjen ránk, mintha csak tűrnünk kellene ebben a hazában, azt amit "ránktolnak". Ez nem lehet így annál a nemzetnél, amelyikben ennyi erő, ennyi belső érték van szunnyadó állapotban.

Milyen üzenete lenne egy meteorbecsapódásnak, amely elpusztítja az összes életet a Földön? kérdésre nem tudok választ adni, mert azt már egy másik dimenzióból, másik tudatossági szintből szemlélve kellene megállapítani, amit meg nem ismerek (most még:)

Nekem a családom a vérszerinti kis- (szülők, nagyszülők, gyermekek) és nagycsaládot (unokatestvérek, nagynénik, nagybácsik, egyéb vérvonali rokonok) jelenti.

Van viszont a lelkem rezdüléseiben olyan is, hogy a családiasság érzése. Ez pedig nálam azt jelenti, hogy azok akiket szeretek (barátok, legjobb kollegák/kolleganők,...) azokkal olyan családias, szeretetteli, meghitt érzéssel viseltetek.

Azt kérdezed: "vajon egyszer ők és én ....lehetünk egy család? Lehetséges ez?"
Igen, lehetséges, de ahhoz el kell engedned az elméd tévhiteit és rá kell bíznod magad a lelked érzéseire, sugallataira, a női, ösztönös megérzéseidre.
Hidd el, nincsen vesztenivalód, más lesz általa a világod, ha engedelmeskedsz a belülről jövő késztetéseidnek. Csak bátran vállald az élet eléd állított kihívását

Nagyon kevés olyan férfi van, aki az ideális, vagy tökéletes nőt keresi, úgy tapasztalom.
Valahogy megelégszenek egyszerűen "csak" a(egy) nővel, illetve akár több nővel is, csak nő legyen.
Úgy tapasztalom, hogyha a férfi megértést, figyelmet, gondoskodást kap, s a külsőségek is megfelelőek, akkor számára az a nő már megfelelő, oda már szívesen orientálódik.
Lehet, hogy ez onnan eredeztethető, hogy a férfiakat is nők(anyák) nevelik fel és folyamatos alkalmazkodásra tanítják?? Lehet, hogy amikor a fiainkat felneveljük, akkor az a mi felelősségünk (is), hogy majd milyenek lesznek az Ő választásai??

Másrészt meg valahogy valami olyasmit tapasztalok még - és nagyon szeretném, ha ebben megcáfolnátok!!::)) - hogy a férfiak nagy része valahogy a lelki és szellemi munkában felszínesebben dolgozik önmagán, nem megy annyira a dolgok mélyére, ebből következően az élet egyéb területein is jobban elfogadja a felszíniként kínálkozó megoldásokat, mert az mindig a kisebb ellenállás mentén, könnyebben elérhető.
Ugyanezen okból választanak sokan sokkal fiatalabb partnert maguk mellé (mert egyszerűbb okosnak mutatkozni egy fiatal nő mellett, mint dolgozni önmagán, vagy a kapcsolatán), s könnyebb megoldás a fiatal energiát felvéve bizonyítani, mint jobbá tenni egy nehézzé vált kapcsolatot.

Ezeket most csak a nagy általánosságról írtam, mert természetesen - és hála Istennek - vannak kivételek, akik lelkileg és szellemileg is topon vannak, de róluk meg valóban elmondható, hogy minden újukra kaphatnának egy-egy nőt, mert rajtuk érződik is a másság.