Igazatok van, valahol felülről nézve csak az agapé szeretet az igazi szeretet. A többi csak illúzió, mint ahogy az igaz szereteten kívül talán minden itt-e földi síkon. Viszont hitem szerint két dolog miatt jöttünk a Földre: fejlődni és játszani. Ha folyton az jár az eszembe, hogy itt minden csak illúzió, akkor semmi kedvem nem lenne itt tökölni a sok látszatdologgal. A gyerkőceimmel is akkor tudok igazán jól játszani, ha úgy belefeledkezem a játékba, hogy az lesz a valóság számomra, és megszűnik az igazi külvilág. Ha közben arra gondolok, hogy ez csak egy játék, és ezenkívül még mennyi minden valódi dolgot tudnék csinálni, nagyon nyögvenyelősen szokott menni a játszás. Szóval, ahhoz, hogy élvezzem itt ezt a háromdimenziós játékot, azt kell éreznem közben, hogy ez most a valóság. El kell fogadnom az alsóbbrendű szereteteket is szeretetnek, mert ha egyszer úgy is szoktam érezni, akkor játékból most az is valóság. De felülről nézve teljesen igaza van Buddhának. Buddháról az a kép jut mindig eszembe (bár nem vagyok egy nagy Buddha-tudós), hogy ül egy fa alatt és meditál. Mintha egész életében ezt csinálta volna. Ő valszeg tényleg átérezte, amit tanított, de nem is tudott így játszani, ahogy mi! Gondolom Ő már nem azért jött ide. Én még igen. Úgyhogy...
Kedves Mackó-Edit, végiggondoltam, hogy tényleg nincs-e elfogadás szeretet nélkül, és azt találtam, hogy én úgy is el tudok dolgokat fogadni, hogy közben nem érzem azt a hűdenagy agapé-szeretetet. : ) De örülök, hogy lebuktattad magadat, és végre tudom, ki vagy!
Szia, Hédi! Örülök, hogy eszedbe jutottam a tábor alatt, Ti is az eszemben voltatok ám magányos óráimban azon a hétvégén! Tényleg nem lehet most könnyű fejenállva enni, de legalább innentől kezdve nem fogsz a szőnyeg alá söprögetni! Azért ez nagyon jó, nem? : )
Az elfogadás kérdéskörben úgy érzem még mindig, hogy nem minden esetben van helye az életemben az elfogadásnak. A kívülről jövő, megváltoztathatatlan dolgokban már én is rájöttem, hogy jobb ha elfogadást gyakorlok, de mi van pl.a blokkjaimmal, amik gátolnak abban, hogy én végre tényleg én legyek? Azokat is fogadjam el? A téves hitrendszereimet, tudattartalmaimat ne akarjam megváltoztatni?Szerintem a lázadó énemet csak a megvilágosodás kapujában fogom eldobni.
Kedves Aiditi-Edit! Azt nem tudom, hogy a Huszti Sanyi miért nem áll veled szóba, én mindenesetre egyre jobban szeretem az írásaidat, az igazságaidat.
Ne is mentegetőzz a Jézus-történeted miatt, azt egyenesen nekem írtad le. Mostanában sokat foglalkoztat ez a mások által bántás témaköre, és igazán sajnálom, hogy vannak esetek, amikor nem tudok úgy gondolkodni, mint Jézus. Viszont volt már, hogy sikerült, és az írásod tudatosította bennem, hogy mi a kettő között a különbség. Az, hogy amikor el tudtam fogadni a bántást, akkor én is úgy éreztem, hogy a másik csak félelemből támad, és közben úgy hiszi, hogy a jó szolgálatában cselekszik, míg az el nem fogadott esetekben nem sikerült erre a következtetésre jutnom. Még elolvasom párszor ezt a jézusi tanmesét, hátha felcsillan az értelem azokban a történetekben is.

Szia, Mackó!

Ha már így beszédbe elegyedtünk, elárulnám Neked, hogy én milyen sokáig hittem azt, hogy a Mackó álnév egy fiút takar. Erre nemrég kiderült, hogy egy harcos amazon! :-)))

A Hédi egyik írása alapján gondolkodtam a lázadás és az el nem fogadás közötti különbségről, és én arra jutottam, hogy az elhatárolódás és különváltság inkább az el nem fogadás mögött van. Nekem az jött be, hogy az el nem fogadás az, amikor nem tetszik, ami van, és kész. A lázadás az, amikor nem tetszik ami van, és jobbá (mássá) szeretnénk azt változtatni. Abban van cselekvés is.
Szerintem ez nem feltétlenül a szeretet hiánya, hiszen hányszor van olyan az életünkben, hogy valamit/valakit pont szeretetből szeretnénk jobb helyzetben látni, akár lelkileg akár fizikailag.

Van egy oltári régi könyvem, kevés könyvről gondolom azt, hogy van gyakorlati haszna is, ez olyan.
Dr. Ed.Wheat és Gloria Okes Perkins: Szerelemről minden házaspárnak. (Sajnos, nem olvastam eleget...)
Ez leírja a szeretet öt fajtáját, szerintem nagyon kimerítően:

1. Epithümia- az ember szíve vágyát jelenti, egy erős vágyakozást, sóvárgást valami után

2. Erósz- tartalmazza az eggyé válás vágyát és a szeretett személy birtoklásának óhaját. Romantikus, szenvedélyes és szentimentális. Könnyen elillan, önmagában nem tart ki egy életen át.

3. Sztorgé- természetes ragaszkodás és az egymáshoz tartozás érzete. Olyan, mint lábunk kapcsolata egy jól kitaposott cipővel. Szülő- gyermek, vagy testvérek közötti szeretet. Érzelmi menedéket nyújt a világ hideg keménységével szemben, biztonságot nyújtó légkört teremt.

4. Fileó- gyöngéd szerettel fordul ahhoz, akire irányul, de mindig választ vár. Kedves barátokat eredményez, akik élvezik egymás társaságát, megosztják egymással legbensőbb dolgaikat, és gondoskodnak egymásról. A másik tulajdonságaira épül, melyeket elismer, vonzónak tart.(Azért szeret, mert...)

5. Agapé- teljesen önzetlen szeretet. Kitart az adakozásban anélkül, hogy viszonzást várna.
És itt jön valami, amit még nem teljesen érzek, de talán már kapizsgálom: "az agapé szeretet egyedül az akaratod függvénye, és független az érzelmeidtől. Arra összpontosít, hogy mit teszel és mondasz, nem pedig arra, hogy mit érzel. Értékel és szolgál szemben a fileóval, amely érzelmesen szeret és élvez"
Ez a szeretet feltétel nélküli, változatlan, kimeríthetetlen. Képes kitartani akkor is, ha elutasítják, ha egyáltalán nem viszonozzák.
Nem vak szentimentalitáson alapszik, hanem tudatosan ismeri, hogy mi a legjobb a szeretett személy számára, és következetesen mindig a legjobbat akarja a partnernek.

Én úgy látom, hogy a szeretetnek csak ez utolsó formájában van jelen a feltétel nélküli elfogadás is. Tehát ezért nem elfogadó szeretet, mert a két minőség nem ugyanaz. Inkább elfogadás és szeretet. Engem is az tévesztett meg az elején, hogy amikor lelkem legmélyén szembetaláltam magamat az isteni "agapé" szeretettel, akkor abban benne volt mindkét minőség egyszerre, és ezért automatikusan összekötöttem őket.

Érdekelne, hogy Te így mit gondolsz erről... főleg, ha más véleményen vagy, hátha valamit még nem látok jól.

Bennem is megfogalmazódott már egy lehetséges helyzet a megtorpanásra az útonjárásban, bár még nem tartok ott... Az hogy van, amikor elindulunk az utunkon, és megteszünk már jó sok lépést, és megállunk. Visszanézünk, és elégedetten veregetjük a saját vállunkat. (Ezt amúgy nem tartom rossznak, sőőt az ember lányának nagy tartást ad, ha tisztában van vele, hogy mi mindenért lehet saját magára büszke...) Tehát visszanézünk, és meglátjuk, hogy a nagy többség még utánunk kullog. Majd ahelyett, hogy mi folytatnánk az utunkat tovább, elkezdjük biztatni a többieket, hogy "hajrá, ti is meg tudjátok csinálni!!" A többiek meg elkezdenek minket csodálni, hogy mi már megcsináltuk. ÉS ELHISSZÜK NEKIK!! Már most gyúrok arra, hogy majdan nehogy beleessek ebbe a csapdába. Hogy eszembe jusson újra előre is nézni, és pontosan látni a helyzetemet az utamon. Nehogy a többiekhez mérjem én is magam, ahelyett, hogy saját magam lennék a mérce. Mert így jöhet sok-sok év időpocsékolás... És ha ezekre az elpocsékolt évekre visszanézek az utam végén, nem biztos, hogy elégedett leszek magammal..

Én nem tudom a teljes utat. Mindig csak a következő lépésig látok előre, és remélem, ha majd a végén visszanézek az apró lépésenként megtett utamra és összeáll a kép, elégedett leszek. Ez a célom.

Inkább csak járom, mint tanítom. Azért (is) születtem, hogy utat mutassak. Nem utat mondani jöttem.

És Te? Járod is, vagy csak tanítod?