Mostanában nem gondolkoztam ezen, de most érzek rá késztetést. :)

Nálam a hit azt jelenti, hogy nekem saját tapasztalatom, felismerésem nincsen róla, hanem elhiszem másnak, hogy valami úgy van vagy nincs úgy. Szóval nem annyira vagyok hit mentén élő ember. Szerintem az ateisták is hívők egyébként, csak ők nem Istenben, hanem a Tudomány bizonyító erejében hisznek.
Én igyekszem nyitott lenni bármire, hogy akár igaz is lehet, amiről még nincsen ellentétes tapasztalatom. És arra is, hogy lehet, nem igaz.

Amivel bajban vagyok kicsit, az az, hogy saját megtapasztalásaimból képes vagyok messzemenő, sokszor általánosító következtetéseket levonni. Pedig egyre inkább azt érzem, hogy az élet sokkal árnyaltabb, gazdagabb, semhogy bele lehetne préselni valamiféle szabályrendszerbe. Így az éppen aktuális tapasztalatomból, felismerésemből sem szabadna általános, örök érvényű Igazságot alkotnom - még ha úgy biztonságosabbnak is érzem a létezést.

És van a bizalom, ami nálam más, mint a hit. Bízni az életben, annak igazában, a legapróbb történésig bezárólag. És nyitott szívvel átadni magam bármilyen esemény átalakító erejének, még akkor is, ha nem látom át, mivé fog fajulni, és nem értem, miért kaptam. Könnyebb leírni, mint megélni! A jelenlegi bizalmunk mértéke szerintem nem feltétlenül isteni adomány: sokunknál sérült kisebb-nagyobb mértékben, de szerencsére növelhető, gyógyítható.

Meditációt nemcsak megnyugtatásul, a problémáról való figyelemelterelésre lehet ám használni... a festés meg a többi is azért segít ideig-óráig, mert eltereled velük a figyelmed a problémádról. Sajnos az a tapasztalat, hogy ettől a probléma még nem oldódik meg. Ott van folyamatosan, és csak attól függően érzed rosszul vagy jól magad, hogy rá figyelsz-e vagy lekötöd a figyelmedet valami mással.

A létbizonytalanság, otthontalanság (nálam a kettő tökmást jelent) olyan érzések, amiknek okaival szembe kell nézni ahhoz, hogy elmúljanak. Valami szépbe-jóba való menekülés helyett meg kell tanulni elfogadni és/vagy elengedni azokat a tudattartalmakat, amik okozzák a fájó érzéseket.

Nem tudom, hol laksz, azt viszont tudom, hogy indulnak Budapesten/Veszprémben/Dunaújvárosban önismereti klubok szakavatott vezetőkkel. Ha szeretnél szembenézni és megoldani a problémádat, ezek szuper lehetőségek erre, itt segítséget fogsz kapni hozzá.

Azóta találtam olyanokat is, amiket nem tudtam lánggal égő tűzzel elégetni. Az a kevesebb, de leírom, hátha lesz másnak is ilyen tapasztalata. Van, amit alulról a gyökércsakrából jövő lávafolyammal tudok elégetni, és van, amit forgószél szed darabokra és visz fel a fénybe. Nekem ezek a megoldások jöttek eddig. Közben olyan érzésem van, mintha ezek a hitrendszerek kapcsolódnának még valamihez, amit szintén meg kell semmisíteni, mert anélkül nem tudom a hitrendszert sem elégetni. Van, amelyik lefelé kapcsolódik valamihez, az a gyökércsakrás-lávás, és van, ami felfelé kapcsolódik azon csakrák valamelyikébe, amik nem a testemen belül vannak, hanem a fejem fölött.

Én itthon különbontva kezelem.

A vitát rájuk hagyom, abba nem szólok bele, és szépen meg is oldják, megbeszélik a különböző nézőpontokat és lecsitul. Elcsitulás után, ha úgy érzem, nincs még a helyén valami bennük, csak abbahagyták a vitát, beszélgetek velük erről. Kérdezem, kinek miért az az álláspontja, ami és próbálok segíteni abban, hogy megértsék önmagukat és a másikat. Mert még ha továbbra sem értenek egyet, ha ellentétes erők mozgatják az álláspontjaikat, akkor is csak a másik megértésével lehet közelebb kerülni egymás elfogadásához.

Harag: az a tapasztalatom, hogy általában tökmás kiváltó ok húzódik mögötte, mint amin épp kirobbant konkrétan. Számomra a harag azt jelenti, hogy van bennük egymás iránt egy mélyebben, tudatalattiban fekvő harag érzés, ami alig várja, hogy valami okot találjon magának és a felszínre kerüljön. Itt ezt a valódi okot kéne tudatosítani, átbeszélni, de ez rendszerint a múltból fakad. Amit a saját gyerekkoromból és a gyerekeim kapcsolatából leszűrtem: egyrészt oka lehet a nagyobbik gyermekben az, amikor megszületett a kistesó és ő kikerült a pikszisből, már nemcsak rá figyeltek a szülők,nem ő volt a család közepe. Előtte minél jobban ő volt, ez annál nagyobb traumát jelent. A szüleire emiatt nem tud haragudni, hisz legtöbb esetben ők még olyankor istenkirályok a szemében, ezért az összes haragját a tesóra zúdítaná, viszont ő meg kicsi, gyenge, védtelen, vigyázni kell rá és szeretni, szóval inkább elfojtja. Aztán később, amikor a kicsi példaképének tekintve a nagyobbikat, őt utánozza, azzal és azt akar játszani, amit ő, és a nagyobbnak engedni kell. Ezek a rég elfojtott haragok generálnak aztán rengeteg veszekedést, bántást a testvérek között a későbbiekben. Harag lehet aztán a kisebbikben is, aki úgy érzi, őt mindig jogtalanul bántják, igazságtalan és gonosz vele a nagyobbik, ezért ő is bezárul.
A másik amit észrevettem, hogy nincs figyelembe véve a születési sorrend közöttük. Ez nálunk sem volt egy ideig, aztán hallottam, hogy kéne, és kipróbáltam. Hatalmas változást generált kettőjük kapcsolatában. Megszűnt a versengés közöttük, a kisebbik nem akarta folyton a nagyobbhoz mérni a saját jogait, erejét, képességeit... Nálunk előtte ilyenekből volt vita, hogy azt nézték, egyformán kapnak-e a számukra finom ennivalóból. Hogy kinek merek előbb a levesből. Ilyenek ha vannak, ha versengést veszel észre, vagy hogy árgus szemekkel nézik, a másik mit, mennyit kap, akkor érdemes elmagyarázni, hogy a nagy született előbb, ő a rangidős, az ő pocakja a nagyobb, ezért neki merek először, ő kap kicsit többet, míg a kötelessége is neki több, hisz ő már több dolgot meg tud önállóan csinálni, mint a kicsi. Számomra is teljesen hihetetlen módon a kicsi pillanatok alatt elfogadta ezt, és szó szerint megnyugodott attól, hogy ki lett jelölve az ő biztos helye a családban, nem volt többé bizonytalansága ebben. És a nagynak is rendkívül jól esett, hogy az ő helyét nem akarja bitorolni senki, nincs veszélyben, nem kell védeni többé. Érdekes volt látni, hogy ez tényleg mennyire fontos mindkettőjüknek. Azóta persze nem ügyelek arra, hogy fizikai szinten folyton megnyilvánuljon ez a sorrend (pl hogy mindig a nagy kapjon előbb bármit, meg hogy ő mindig többet kapjon), de amióta egyszer ezt a fejekben helyre tettem, azóta ők sem foglalkoznak ilyenekkel.