Na ja, olyan sokszor felmerül ez a kérdés bennem, hogy most már kijelenthetem, itt az idő, hogy valóságosan feltegyem, a megválaszolás igényével.

Pár hónapja fejeztem be az első pszichodráma kurzusom, ami nagyon sok belső tapasztalatot hozott, új tudást és ismeretet önmagamról, és olyan állomásokon vezetett át, amiről nem is sejtettem hogy vannak. Gyönyörű képpel fejeztem be az utolsó találkozáskor a foglalkozást, egy összegző képpel, ami arról szólt, mit hozott nekem összességében a kurzus. Egy tükör előtt álltam, és figyeltem magam, valamint "kaptam" egy másik képet, ami pedig arról szólt, felálltam.

Ez a két dolog, a képesség, hogy figyeld magad, és hogy szert tégy arra az erőre és tudásra, amely talpra, a saját lábadra állít (főleg ha le is estél róla előzőleg) kardinális állomások egy ember tudatosodásában. Valójában csak az alapok, nélkülözhetetlen alapok.

Akkor még nem is sejtettem, hogy amire annyira vágyok, hogy kiderüljön végre, mi végre is vagyok itt a Földön egy ugyanilyen állomás a tudati fejlődésben, és sok mindent kell megtapasztalni, megérteni és tudatosítani ahhoz, hogy ehhez a kérdéshez elérkezzünk. Eddig csak vágytam rá, hogy meg tudjam válaszolni, de mostanában kezdem sejteni, hogy valójában nem is igazán tudtam jól feltenni eddig ezt a kérdést, és amíg a kérdés nem jó, nincs valódi válasz.

Istenről, a szeretetről való írogatásaink rádöbbentettek, hogy a sötétben "kapirgáltam", amikor azt gondoltam, hogy értelemmel, figyelemmel és "ráérzéssel" képes leszek megválaszolni ezt a nagy kérdést. Hogy úgy gondoltam, mivel gyakorlatilag "rászorítanak" a körülményeim (főleg a fizikaiak), ez elvezet a válaszhoz, mert ebben látom a "megváltás" kulcsát.

Kezd derengeni, hogy a dolog éppen ellenkezőleg van sorrendileg... Most már tudom, hogy ennek a kérdésnek a megválaszolása egy komoly érési folyamat eredménye, és bármennyire is képessé teszem magam a befogadásra és megértésre, bizonyos dolgokat meg kell tapasztalnom ahhoz, hogy a gyümölcs valóban éretté váljon. Lehet hogy éppen ezeket a körülményeket is, és még mindazt, amitől félek látván a folyamatok következményeinek egy részét. Mert a kulcs egy része éppen abban a tapasztalatban rejlik, amit nem szeretek tapasztalni.

Azt hiszem a tudáshoz kell a megértés, a figyelem, hogy észrevegyük a lehetőségeket, amik a megéléseinkben rejlenek, de az erő, az a tapasztalatokból születik. Lehet hogy bármennyire tudatos vagyok, nem az tesz majd igazán azzá, akinek születtem, amit tudok arról ki vagyok, és ez egyáltalán nem biztos hogy megment bizonyos átélésektől, hanem épp ellenkezőleg. Ezek az átélések avathatnak azzá , akinek lennem kell, túl azon, hogy a megértéssel és tudatossággal már más színben láthatom és élhetem át ezeket.

Ez azért fontos a számomra, mert a szenvedést sokszor és végső szempontból feleslegesnek tartom, Valaminek amit még nem haladott túl egy tudatosság, mégis az a tapasztalatom, bizonyos életbevágó tudati tapasztalatokra csak a szenvedés tudott megtanítani. És bár felismertem, hogy minél éberebb az ember, annál előbb veszi észre a jelet és tanul valamiből, mielőtt oly naggyá nő, hogy nagy szenvedést okozzon, mégis ez a tudás is mint minden más tudás, csak bizonyos rész-területekre igaz, és bár tudok róla és igyekszem alkalmazni vannak területek, amelyek még annyira sötétek, hogy már benne is vagyok a kakiban, mire eszmélek.

Szóval ezt csak azért írtam le, mert lehet hogy ez is hozzátartozik azokhoz a tapasztalatokhoz, amik azzá avatnak, aki valójában vagyok.

Tehát tényleg olyan, mintha az egész életünk azért lenne olyan, amilyen, hogy megtanítson bennünket önmagunkká lenni. A jó és a rossz, az adottságok és a hiányosságok okozta szenvedés. Ezért vannak a szüleink a jó és rossz hatásukkal, az örökölt dolgaink, a körülményeink, és azok a dolgok, amiket mi vettünk magunkhoz út közben: a tapasztalatok, a tudatlanul felvett terhek, az emberekkel való interakcióink és tanulságaik, örömeik és csalódásaik, és végül a tudatosság, amit sikerült mindezekből "kicsiholni".

Én hiszek az életben. és amikor elfáradok, hogy értsem az éppeni "tudatszintem mibenlétét", amikor éppen nincs energiám és egyáltalán nem érzem amgam úgy mint aki kapcsoaltban van önmagával, a szellemével, meg az isteni énjével, és még ima sem tud a számra jönni valami miatt, gyakran erre a hitemre fordítom a figyelmem: de hiszen az élet jobban tudja, mint én, merre járok. Hiába tűnik rossznak az állapotom, éppen ott, ahol vagyok, amiylen körülmények közt vagyok, amit most átélek, még ha az egóm is rángatja a lelkem szanaszét, éppen az az, amiből előtűnik a tudatosság új szikrája. Éppen az az a tapsztalat, ami továbbvezet, fogja a kezem, amikor én nem vagyok elég éber, nincs már energiám ébernek lenni.

Milyen érdekes, hogy az út mindig ugyanaz, csak a megéléseink okozzák azt, hogy úgy tűnik, letértünk róla. Milyen érdekes, hogy NEM IS LEHET EGYETLEN LÉPÉSSEL SEM LETÉRNI RÓLA. :) Milyen érdekes, hogy az egész életünk minden egyes szereplőjével, jól és rosszul átélt pillanatával, összes tapasztalatával együtt arról szól és ahhoz a megéléshez, tudatossághoz, mint esszenciához vezet, akiknek születtünk, ami a dolgunk, AKIK VAGYUNK, - és amit valójában tanulunk az csak az, merre kell néznünk. Hogy a lábunk az úton van, de a szemünk is előre kell nézzen, arra, ami a feladatunk, hogy ne tévesszenek meg a saját tévedéseink, a vágyak, a félelmek, hogy soha ne a jövőben vagy a múltban merengjünk a szemeinkkel, csakis az úton tudva, nem véletlen, hogy ezt járjuk, éppen ezt az életet ezekkel a tapasztalatokkal, erdőkkel és tisztásokkal, hegyekkel és Paradicsom-béli tájakkal tarkítva. Hogy megtanuljunk bízni önmagunkban, a saját életünkben, abban, hogy abban leljük az erőt, és csakis abban és azáltal, amit átélhetünk benne. És nem másban.

Nem véletlen, hogy a felnőtté válás, és szellemi újjászületés metaforája a mesékben az erdőjárás, a sárkánnyal való küzdelem, és a próbák. És hogy mindezek után az arany korona, a szellem tiszta fénye a jutalom, a birodalom, egy új élet. Ahol te vagy a király.

Nehéz ez az erdő járás, de már legalább tudom, mire a végére érek, tudni fogom, ki vagyok. Sejtéseim már most is vannak, információim, támpontjaim, amiket használhatok, mint a mesebeli hősök az állatokat előhívó furulyát, sípot, fényes tollakat.

A legújabb ilyen információ az: rájöttem, hogy eddig túlságosan egy irányba figyeltem az emberekkel való találkozásaimban, azt fejtegettem, mit jelentenek ők az életemben, melyik részemet képviselik, tükrözik, és mit is akarok/tudok én azzal kezdeni. Viszont sose tettem fel a kérdést: meglátásuk szerint én mit képviselek az ő életükben? Hiszen ez még több információ a valódi énemről, főleg ha olyan embertől kérdezem, aki érzékeli, vagyis szeretettel képes kapcsolódni hozzám. Amint ezt kigondoltam, már el is kezdett jönni az információ. :)

Egészen elképesztő, apró kis mozzanat, szó is elég hogy ezt észrevegyük. Tegnap pl. arról beszélgettünk a táncos barátaimmal, akiket egytől egyik nagyon szeretek, a nagyon különbözőségük dacára, hogy ki minek öltözne egy jelmezbálban, és ki kinek tudná elképzelni a másikat? Akinek jók az "antennái" nagyon jó megérzései lehetnek a másikról. Amilyen visszajelzéseket kaptam, az egyezett egy álombéli információval, és most már tudom, h a valódi énemről szól. Még majd megfejtődik a szimbólum, mindenesetre ez is adalék. Próbáljátok ki ti is! :)

Tisztában vagyok vele, h a hozott képességeink , az inspirációink azokra a tevékenységekre amelyek "maguktól jól mennek" szintén sokat mondanak a valódi énünkről, életcélunkról. De az életcél feladatköre ennél azért jóval összetettebb és az újjászületés folyamata még sok "más" feladatot hoz, mielőtt elérkezünk a tisztásra, ahol meglátjuk határtalan birodalmunkat. :)

Kíváncsi vagyok, ti hogy álltok ezzel?

Namaszte