Ugye, ahogy haladunk az utunkon, rájövünk, hogy egyedül haladunk és egyedül visszük végig a feladatainkat. Alapjában véve ezzel válunk önállóvá és magunk oldjuk meg a dolgainkat. Ergó, nincs szükségünk senkire, akire "támaszkodhatunk", megoszthatjuk vele dolgainkat, segítséget kérhetünk ha bajban vagyunk, stb.
Kérdésem, hogy ha fejlődünk és önállóvá válunk, akkor kell-e támasz, például egy barát?

Az egyik út láthatatlan, mégis minden porcikánkban ott remeg. Behatárolhatatlan, mégis határtalanra nyit.
A másik minden ízében lüktet és él, mégis halottabb birodalomba vezet, mint az élettelen test.

Angyalok ölelnek, és a bokorban a kígyó, bár látható, mégsem látjuk. Még nem veszélyes. Még nem léptünk tovább, egyik útra sem.

Utak találkozásánál, ketten egyek vagyunk, s lábunk előtt hever a világ minden csodája.

Ez egy olyan, lényegi és fontos különbségtevő - meghatározás, amit a különböző tanulmányaimból ki lehetne ugyan következtetni, de amit - egyelőre - csak most sikerült ilyen tömören az Asztrologosz-nak a "Mester, vagy Csaló" c. rovatában megfogalmaznom.

Patandzsalival csak az a bajom, hogy, amiként a hinduizmusnak általában, a fizikai lét szakrális funkciójáról, ugyanúgy nincs gőze neki sem az individuális tudat - tehát a személyi öntudat! - szakrális fontosságáról. Arról tehát, hogy csakis jól megtisztított és reflexiós világosságában megerősödött személyi tudatra - másoktól nem befolyásolt, másoknak nem alárendelt világos öntudatra! - lehet egyetemes tudatot alapozni.