Épp visszafelé repültem. Általában innivalót és valami kis nasit mindig adnak a gépen. Lehet választani édes és sós nasi között. Általában megkérdezik sósat vagy édeset kérek, és azt adják, amit kérek. Most a tálcán mindkettő rajta volt. Néztem egy darabig, melyiket is válasszam, aztán végülis a sós mellett döntöttem. A légiutaskísérő bizonyára látta rajtam a bizonytalanságot és felajánlotta, hogy vegyek az édesből is. Mondtam, köszönöm szépen nem kérek.

Szerintetek hogy lehet kilépni a sablonjainkból? Mennyire tudjuk tudatosan kezelni azt, amit nem veszünk észre, csak mint egy mókuskerék tapossuk és a következő kört rójuk? Ezt érzem az életemben is és nem látom a fától az erdőt. De már azt érzem ezt tudatosan nem lehet megoldani. Valami plusz kell hozzá, hogy az AHA érzés rám törjön. De mi az? Vannak eszközök a kezemben. De úgy lehet az a legnagyobb gondom, hogy türelmetlen vagyok.

Majdnem négy hónap telt el azóta, hogy boncolgatni kezdtem magam. Szomorúan veszem tudomásul, hogy most jutottam el csak oda, hogy nagyjából értem, mit jelent az, hogy belül mit akarok. A megfogalmazás rossz, és nehéz leírni, de most kezdem érteni, mit jelent a ránk rakódott hülyeségek nélkül látni magamat. Mit szeretnél? Pénzt, lakást, állást, enni, ruhákat... látványt, elvárásoknak megfelelni. Most kezdem érteni, kire kell figyelnem. Legbelül, a szemét nélküli gondolataimra, magamra. Nem az énre, nem Verára, belül rám. Milyen egyszerű...