Másfél hét után van személyazonosító számom és rezidens vagyok Spanyolföldön, vízen, levegőben - egy újabb csoda - és ami a legfontosabb, hogy már nem kapok frászt, amikor hozzám szólnak. Aki ismer, az tudja, hogy ez a leggyengébb láncszemem.

Uram, adj türelmet,
Hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam,
Amit lehet, és adj bölcsességet,
Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.
Uram, tégy engem békéd eszközévé,
Hogy szeressek ott, ahol gyűlölnek,
Hogy megbocsássak ott, ahol megbántanak,
Hogy összekössek, ahol széthúzás van,
Hogy reménységet keltsek, ahol kétségbeesés kínoz,
Hogy fényt gyújtsak, ahol sötétség uralkodik,
Hogy örömet hozzak oda, ahol gond tanyázik.
Ó Uram, segíts meg, hogy törekedjem,
Nem arra, hogy megvigasztaljanak,
Hanem, hogy én megvigasztaljak,

Buzgár.

Mit is írhatnék? Talán azt, hogy érzelmileg túlcsordulva és zavartan ülök a gép előtt és egyre az zakatol az agyamban, hogy egy 6 éves kislány vagyok, aki burokban nevelkedett és akinek így jó volt.
Egészen 8 éves koráig. Amikor mással beszélek, még mindig olyan szavakat használok, mint "tessék megengedni", tetszik tudni stb.
Mostanában látom és hallom magam ahogy beszélek, de csak most tudatosult, hogy ez a kislány létezik.