A keddi dunaújvárosi klubban elhangzott egy mondat, ami azóta is fogva tart: "ha tökéletesen elfogadnánk magunkat, a minket ért kritikára csak úgy reagálnánk: íme, egy elégedetlen ember "

Képzeletbeli hirdetés lehetne ez a mondat az élet üzenőfalán: "Tanítókat keresek, hogy bölcsebbé válhassak."

Az életem során mindig tanultam.
Akkor is - főleg akkor! - amikor nem vettem azt észre. Akkor is, amikor a leckék/házifeladatok az iskolatáska aljára penészedtek, hogy később aztán kíméletlen dupla munkát okozva orrom alá dörgölődjenek.
Évek sőt évtizedek alatt megtanultam tehát , hogy nem érdemes eldugni magam elől a feladataimat, de ehhez közben fel kellett ismernem a "feladat" szó jelentését.
A feladat a problémából származik.

Sokat gondolkodtam azon: vajon minden történést az életünkben valahogy mi váltunk ki, mi akarjuk? Arra jutottam, hogy szerintem nem teljesen. Mert az egész közösség, környezetünk és mi, együtt formáljuk a történeseket. Mi csak annyit tehetünk, hogy nyitottak vagyunk a jóra, és akkor kapunk segítséget, de nem történhet minden úgy, ahogy mi akarjuk, mert nem vagyunk mi egyének mindenhatók. Bennem ezért szült egy kis ellenérzést a Titok című könyv, mert olyan mindenhatónak mutatta be az egyéneket. Vagy csak én értettem félre?

Rövid videó....

Most olvastam, hogy farkas vitte el valakinek a juhait a Bükkben. Ezt a cikk írói (akikkel egyébként többnyire egyetértek dolgokban, általam kedvelt hírportálon olvastam) úgy állították be, mintha veszélyről lenne szó, mintha az a farkas átok lenne most a lakókon... Ez indított arra, hogy most megosszam pár gondolatomat. (Amikor elolvastam, első gondolatom az volt, hogy öröm tölt el, hogy a totemállatom, a farkas a mi falunkhoz nagyon közel is megtalálható.)